Nem találom a rendet, nem tudom, hova nyúljakmit kéne tennem, hogy ne rád gondoljakfalba vert fej, törnek az ujjakmit csinálsz éppen, kivel és hol vagya belső zene ver, egyre hangosabbháttal állok, de látom az arcodatelmosódtak a részletek, káosz vankiütöm magam, ma is meghalok…
Még hallom a hangod. Még itt vagy minden éjjel. És csak forgolódom, százszor átélve, miért mentél el. Tudom, már változtatni nem lehet ezen. De a legszörnyűbb, hogy azt súgja eszem: nem is tenném. Megtenném újra meg újra, ugyanúgy, mert ennek így kellett lenni. Csak a szemed…
Honnan tudnád, hogy mit érez, amikor semmit sem mond - de te épp ezért döntesz. Döntesz helyette is, és esélyt sem adva egymásnak lépkedtek előre, miközben a másikat tapossátok magatok alá - pedig ő a legfontosabb. Miért döntöd el, hogy csak barát, miközben legbelül minden…
Próbálok menekülni, elbújni, próbálom elkergetni, de nem sikerül. Hiába kérdezem magamtól: miért pont őt választotta a szívem - nem felel. Hiába mondom neki: nem lehet - hallgat. És szeret. Szeret tovább. Szereti őt, akit választott. Akaratom, eszem, próbálkozásaim ellenére.