Nem találom a rendet, nem tudom, hova nyúljakmit kéne tennem, hogy ne rád gondoljakfalba vert fej, törnek az ujjakmit csinálsz éppen, kivel és hol vagya belső zene ver, egyre hangosabbháttal állok, de látom az arcodatelmosódtak a részletek, káosz vankiütöm magam, ma is meghalok…

  Tud az ember szenvedni a szerelemtől. Éjjel-nappal, folyton csak arra a valakire gondol, aki nem akarja őt többet látni, tépelődik, mi a jobb: írni neki, felhívni, vagy csendben viselni az álmatlanságot.

  Tulajdonképpen megdöbbentő, hogy mennyire be tudunk zárkózni, és mennyire magunk ellen tudunk fordulni. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy meggyűlöltük az egész életünket, magányosak vagyunk, és úgy érezzük innen már nincs visszaút. Eszméletlen nehéz pozitívan…