Tudom, hogy most már nem szeretsz, írod is, hogy nagyon-nagyon végtelenül szerettél - így mondod, múlt időben. Én nagyon szeretlek most is, minden ingadozásod és mindenek ellenére. Félre sem vonulok, nem is lépek elő, vagyok és leszek

  Nem találom a rendet, nem tudom, hova nyúljakmit kéne tennem, hogy ne rád gondoljakfalba vert fej, törnek az ujjakmit csinálsz éppen, kivel és hol vagya belső zene ver, egyre hangosabbháttal állok, de látom az arcodatelmosódtak a részletek, káosz vankiütöm magam, ma is meghalok…

  Tulajdonképpen megdöbbentő, hogy mennyire be tudunk zárkózni, és mennyire magunk ellen tudunk fordulni. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy meggyűlöltük az egész életünket, magányosak vagyunk, és úgy érezzük innen már nincs visszaút. Eszméletlen nehéz pozitívan…

Nem minden sebünk látható. A lélek sebei gyakran évekig véreznek. Ha valaki ezt megérzi, akkor inkább ellökjük, nehogy be kelljen ismernünk, hogy valami fáj, valami, ami egyszer régen történt. Valami, ami már évek óta visszatart attól, hogy a saját életünket éljük. Amire…

Figyelj!Én egy kicsit most meghaltam...na, ne ijedj meg,én azt nem akartam,csak látni téged félni,engem élve remélni,örülni, hogy nem kellmegőrülni a nincsen...tudod, te vagy a világonaz egyetlen kincsem.Látom, fáradt vagy,te csak menj,én majd virrasztok,menj, aludj...

  "…azt akarom hogy megöleljen; azt akarom, hogy nézzen a szemembe, és értsen meg; hogy döntse a fejét a homlokomnak, és súgja azt: ” Soha nem mondtam le rólad.

Éppen olyan ember, mint a többi, némán szenved a magánytól, próbálja igazolni a tetteit, erősnek tetteti magát, amikor gyenge, és gyengének tetteti magát, amikor erős, lemond bármilyen szenvedélyről egy veszélyes munkáért, de ennek nemsokára vége, a jövője tele van…