Még hallom a hangod. Még itt vagy minden éjjel. És csak forgolódom, százszor átélve, miért mentél el. Tudom, már változtatni nem lehet ezen. De a legszörnyűbb, hogy azt súgja eszem: nem is tenném. Megtenném újra meg újra, ugyanúgy, mert ennek így kellett lenni. Csak a szemed…

Figyelj!Én egy kicsit most meghaltam...na, ne ijedj meg,én azt nem akartam,csak látni téged félni,engem élve remélni,örülni, hogy nem kellmegőrülni a nincsen...tudod, te vagy a világonaz egyetlen kincsem.Látom, fáradt vagy,te csak menj,én majd virrasztok,menj, aludj...

Én a magam ura vagyok. Egy kapcsolat mindent összezavar. Valaki sérül benne. Kinek kell az?

  Tapasztaltál valaha valamit, ami annyira mély és csodálatos volt, hogy amikor elvették tőled, az életed elviselhetetlennek tűnt? (...) Azt hiszem, ha szeretsz valakit, és ő is viszontszeret, az borzasztó sebezhetővé tesz. Mert tudják, mivel bánthatnak meg úgy, mint semmi más.

  A nap végén, amikor véget ér a stressz, csak arra vágyunk, hogy közel legyünk valakihez. És mikor igyekszünk távolságot tartani, és úgy tenni, mintha nem törődnénk egymással, általában nagy kamu. Kutatunk, és eldöntjük, kit akarunk a közelünkben. És ha megtaláltuk ezeket…

  Egyik pillanatban még szilárd talaj van a lábad alatt, a következőben már nem. (...) Mindketten úgy kezdik, hogy két ember egymásba szeret. Megteszed, amit csak kell? Ha a házasságod veszélyben lenne, harcolnál érte? Ha eltűnik alólad a talaj... és összeomlik körülötted a…

  "…azt akarom hogy megöleljen; azt akarom, hogy nézzen a szemembe, és értsen meg; hogy döntse a fejét a homlokomnak, és súgja azt: ” Soha nem mondtam le rólad.

  A hazugság megsemmisítene mindent, amit megosztottunk egymással, ezt pedig nem akarom, bár tudom, hogy úgy fogod érezni, hűtlenül elhagytalak. 

  Felnőttem, és rájöttem, hogy az ölelő karja, az illata, amikor alszik, a szuszogása maga az otthon, és minden, amit csak egy nap végén kívánhatok.