minden egyes döntésnek súlya van... hatalmas súlya
tegnap úgy indultam el otthonról, hogy senki sem érdekel, azt teszem amit akarok, legyen szó bármiről, most olyat teszek amit eddig még sosem...
és pontosan ezt is tettem
hogy hol rontottam el az életem? nem tudom.. már rég elvesztettem a fonalat affelől, hogy mit miért csinálok
csak élek
és a tettek tetteket követnek, régi gondolatok újakat szülnek... a cselekedetek megszokássá válnak, a szavak amiket kimondok zavarosak, a helyes útról letérve messzire szállnak...
még most sem tudom felfogni...
lázadtam, mert... mert minden máshogy alakult, mint ahogy szerettem volna
miért van a fiatalokban megfelelési kényszer? Hogy olyanok akarnak lenni mint mások, miközben mindenki egyedüli egyéniség, és csak EGY van belőle
megtettem, mert meg akartam, ép ésszel sosem vettem volna, mert ellenzek minden ilyesfajta dolgot, most mégis elfogadtam...
még mindig érzem az izét, már ha lehet ize... kicsit megszédültem tőle...
olyat tettem amit egy keresztény sem tett volna a helyemben
gyakran ismételt kérdés a miért... magam sem tudom, utálom, és mégis most... egy szál... csak egy, de miközben a kezemben füstölgött, ott ültem a szitáló esőben és néztem ahogyan a víz folyik az utcán... bámultam ki a fejemből, és gondolkoztam... azon, hogy hogy jutottam idáig, mi lett velem... és most ezt miért teszem...
igazából, ha most valamelyik igazi barátom hallaná amit tettem, vagy csak látta volna, biztos csalódott volna bennem, ezt nem gondolta volna... nem tudom mi vitt rá, tudtam, hogy rossz... de nem érdekelt
nem tudom hol siklott ki az életem, hol kanyarodtam félre, csak jöttek a dolgok és hagytam
már a következő alkalmon gondolkoztam, hogy mikor lehetne, és honnan szerzek...
a depresszió is eszembe jutott
hiszen utálom a cigit, egyenesen ki nem állhatom, akkor miért... mi okból?
Döbbentes, mikor az ember nem tudja megmagyarázni, hogy mit miért tett, csak megtette
bánom, és már nem lehet változtatni rajta
de valamilyen szinten nem sajnálom, hogy megtettem, kéne? lehet
lehet kéne valakivel beszélgetnem... lehet... de ha beszélgetnék is, jönne a papolás, amire nincs szükségem
nekem kell rájönnöm arra, nekem és nem másnak kell visszatalálni a helyes útra, nekem kell megbánnom, és visszatérnem hozzá
és lehet, hogy egyedül nem fog menni...
talán a nyomás is közrejátszott, hogy megfeleljek nekik... másokat elfogadtak olyannak, amilyenek, engem viszont elítéltek amiatt... régen volt...
én szervezem a játékokat, és olyanokat kell kitalálnom, ami mindenkinek jó...
nem érzem, hogy odatartoznék
a múltkori alkalmon jöttem rá, mikor mindenki beszélgetett valakivel, a többiek felhúztak a kisterembe én pedig néztem a klikkeket...
mennyire összeszokott banda... kár lenne megzavarni a beszélgetésüket azzal, hogy odamegyek... kár lenne...
így hát felmentem... nem akartam, de megnéztem mit csinálnak
aztán visszza, mert nem szeretek már velük sem lenni... hát ezt is én mondtam
mások lettek... nagyon mások, őket nem is ismerem, csak a régi énjüket... mintha tegnap lett volna mikor találkoztunk, és az együtt töltött órák máshogy teltek, mint most...
2 pasival jár, emellett még smárolni akar a volt pasijával, és a másik ex is bevetette magát, hogy a "hivatalos" barátjától elválassza... mert vissza akarja kapni...
ő is elrontott valamit az életében
és most én is
rájöttem arra is, hogy miért nem akarok járni vasárnaponként... a játékokat is leszeretném adni, csak még nem döntöttem el ezt konkrétan... januártól már én sem akarok járni hcsre... az egyik legjobb barátom sem fog, úgyhogy... át kell gondolnom még ezeket
olyan nehéz
mikor nem tudod mit tegyél, hogy kihez fordulj segítségért, hogy merre menj tovább, feladj-e mindent, vagy folytasd amit elkezdtél... hogy mi legyen... az életeddel, a jövőddel, az álmaiddal, a hiteddel...
nem tudod...
már az sem tud vigasztalni ami eddig, érzem a következményét minden eddig döntésemnek, és ahhoz hogy újat tudjak kezdeni szükségem lesz egy barátomra, aki mindenben eddig mellettem volt...
őszintén eddig sem hozzá, sem Istenhez, és legfőkébb magamhoz nem voltam őszinte... féltem bevallani azt, amiért így tettem, és eltávolódtam Istentől, az emberektől... az én hibám
érdekes, ahogy utólag felnyílik az ember szeme, és látja, hogy ha tudta volna ezt, amit most tud, akkor mindent máshogy csinált volna... most itt tartok
felismerni a gondokat, és nem szemet hunyni felettük, hanem megoldani a problémákat, és ha egyedül nem megy, akkor segítséget kérni, és őszinte lenni magunkhoz, másokhoz... ami olykor borzasztóan nehéz tud lenni...
de ha nem tesszük meg, akkor utána még rosszabb, és rosszabb lesz...
döbbenet, hogy eddig eljutottam... de most már változtatni kell, és szembe nézni az igazsággal...
