Annyi mindent szeretnék elmondani néhány embernek, de félek, hogy nincs rá elég szó.
Hogy milyen fontosak voltak nekem, amíg... hm, amíg meg nem változott valami.
Az életben minden változik. Az emberek, az időjárás, a divat, de a barátságnak nem kéne változni... mégis megtörtént.
Örülök, hogy boldogok, és minden összejön nekik, hogy megbíznak bennem, bár néha az őszinteséget felváltja a hazugság. Mindent tudok róluk, még azt is amit lehet nem kéne, és amit persze a szülők még rémálmukban sem gondolnának. Ők viszont rólam semmit. Tisztelet a kivételnek, mert azért akad néhány ember akikben megbízom. Igaz ez a bizalom elég gyenge, mert én is az vagyok. De ezekbe az emberekbe kapaszkodom, hogy el ne vesszek az élet viharában, ami tombol, és támad folyton rám. Ha ez a néhány ember nem lenne tuti megőrülnék.

Mindennap feladok valamit. Minden este, mikor álomra hajtom fejem. Mindig megszűnik valami, ami értelmet adhat a holnapnak. Igazából értük járok iskolába, mert ott vannak. Értük megyek haza, hogy másnap újra odataláljak ahol ők vannak. Értük alszom el, reménykedve, hogy holnap újra velük leszek, és megszépítik az amúgy kifakult életem. Értük ébredek fel, mert tudom nevetés vár az ő oldalukon. Értük lépek fel msnre, hogy újra beszélhessünk, ha kihagytunk valamit napközben. Értük, a barátaimért, a bandáért.

Úgy elmondanám nekik, hogy mit érzek, most hogy a régi barátok egyedül hagytak. Hogy mi változott meg bennem miattuk. Hogy mekkora űr tátong a szívem egyik felén, amit senki sem fog sosem betölteni. Hogy milyen fájdalom az, amikor valamit elszeretnél mondani, de nem tudod elmondani senkinek. Hogy milyen érzés egyedül lenni, mert ők nincsenek sehol, mert nem figyelnek rád. Hogy milyen érzés félni megbízni az emberekben, és feltárni szíved legmélyét. Hogy a hegek felszakadtak, és nagyon fájnak. Hogy mennyire hiányoznak nap mint nap azok a régi beszélgetések, a hangjut, amit lehet sosem hallok már. Vagy ha mégis, sosem fog úgy csengeni ahogyan rég. Elvesztette varázsát, a lényegét, a barátságát.

És akik maradtak. Van, amelyikőjük észreveszi ha valami fáj. Van, amelyik annyira el van foglalva magával, hogy csak beszél és beszél, de rád se hederít. De közben azt állítja figyel minden szavadra, és lehet, hogy vissza tudja mondani amit utoljára mondtál, de a szívével nem figyel rád. Nem ért meg, nem válaszol semmit arra, amit mondtál. Van, aki csak áradozik, mesél milyen boldog, miközben neked a szíved szakad meg, annyira szenvedsz a magánytól. Ő mit sem sejt. Van, aki átlát a "pókerarcon", van, aki azt sem veszi észre, ami a szeme előtt van. Van, aki meghallgat, van, aki átnéz rajtad. Van, akitől olyankor kapsz segítséget, mikor nem is várod, vagy pont tőle nem számítasz segítségre. Van, aki ahelyett, hogy az utolsó késszúrással a földre küldene segít felállni, és tovább menni. Van, aki azt mondja megért téged, de teljesen másról beszél, mikor tőle vársz választ. Van, akire azt hitted számíthatsz, mégis cserben hagyott. Van, akiben megbíztál, és visszaélt bizalmaddal. Van, aki nem építi az életed, hanem csak rombolja.
Ki az igazi barát?