Nem tudom mi fáj jobban
Az, hogy élek és a szívem még dobban?
Vagy hogy nem szólsz, csend van, már nem vagy itt
A bűntudat, a magány vagy a semmibe vetett hit?

Nem szólsz pedig úgy hallgatnám hangodat
Hallgatsz, és én annyira várom minden szavadat
Nézném arcod, kutatnám szemed, ha el nem takarnád
Visszatartanálak, hogy ne menj, ha te is akarnád

A csalódás bánt vagy az, hogy tudnom kellett volna
Hiába bíztam benned, elfordultál egy rossz szóra
Most itt állok a szakadó esőben, s úgy fázom
Minden percben mit élek a múltba visszavágyom

Fáj azért, hogy neked ez nem jelentett semmit
Hogy boldogan élsz, míg engem a fájdalom kikészít
Mintha mi se történt volna mosolyogsz a világra
Itt bent egy szív megszakad, de úgy látszik hiába

Nem tudom mit tegyek, hogy más életét jóvá tegyem
Nem tudom mit mondjak, hogy e kíntól megvédjem
Ha lenne erőm itt és most olyan leckét adni
Hogy küzdjön egyedül, hagyjam néhány pofont kapni

De nem visz rá a lélek, féltem nehogy baja essen
Ha nem vagyok mellette nincs aki neki segítsen
Félek, hogy ha elmegyek végképp egyedül marad
Nem fordulhat senkihez, s engem felemészt a bűntudat

Pedig megérdemelné, ó de még mennyire!
Hogy amit velem tett a sors visszafizesse
De inkább nem kívánom ezt neki, ne érezze sosem
Ne tudja mi az a magány, ha nincs vele senki sem.

Szeretném, ha az élet végre meghallgatna
Hogy megálljon csak egyetlen pillanatra
Elmondhassam végre, hogy ez az, ezt akartam
Hogy a sorstól a rossz mellett jót is kaptam.