Nos, kértél egy jelet...
Azt gondoltam az utóbbi időben, de még ma hajnalban is, hogy össze vagyok zavarodva, és nem tudom, hogy most mi van, meg hogy túlságosan nehéz lenne bizonyos döntéseket meghoznom. Úgy éreztem, hogy bizonytalan vagyok, hogy nem értek semmit.
Ezért kértem jelet pár héttel ezelőtt, amit meg is kaptam, ráadásul kétszer is szinte ugyanazt a jelent, és ennek ellenére bizonytalankodtam, és azt éreztem, hogy nem tudom merre vagyok arccal.
Sokan nem hisznek az ima erejében, mert nem látják a hatást az életükre nézve. Megmondom őszintén, jelen pillanatban én sem látom, de ez nem jelenti azt, hogy csak azért, mert nem látok valamit, nem történnek dolgok körülöttem. Olyan, mintha kendőt kötöttek volna a szememre, és ez a kendő mindaddig nem hullik le, amíg nincs előttem az ajándékom.
Ezért imádkozom másokért, hónapok óta egy valakiért mindennap. És, ha ő nem is, de én látom Isten válaszát az életében. Lehet, hogy most nálam minden a feje tetején áll, tele vagyok feszültséggel, de ha Istenre tekintek, akkor megnyugszom, és mindent a legnagyobb rendben érzek. Ezért tudom szépnek látni az életet. Mert nem arra tekintek, amim nincs, hanem azokra az emberekre, akiket Isten okkal az életembe helyezett.
Lehet, hogy ők nem veszik észre, hogy mi a helyzet, és még előttem/előttük is rejtve van, vagy félnek beismerni, hogy szükségük van rám, de mondok valamit, amíg Isten a szívemre helyezte azt, hogy mellettük legyek, addig mellettük is leszek. Bármi legyen. Az ő nemleges válaszuk nem írja felül Isten igenét. Ez vonatkozik az én akaratomra is. Lehet, hogy alapjáraton az az ember vagyok, aki marad, akkor is, ha ellökik, de ha Isten mást mond, akkor azt fogom tenni. És most jelenleg abban erősített meg, hogy várjak, arra adott jelet, hogy bízzak benne, mert ő változásokat fog eszközölni annak a személynek az életében, akit válaszul kaptam. Nincs miért féltenem, mert ezt a mondatot nem szeretném folytatni. :) És ha ezt elolvassa totál hibbantnak fog gondolni. Amúgy is így van :D Hogy annak tart, tehát, nincs vesztenivalóm. :D
Úgy gondolom, hogy az egyik legnagyobb hiba, amit elkövettem, és amit úgy érzem, hogy azóta korrigáltam az az volt, hogy úgy kezdtem egy kapcsolatba, hogy nem voltam kibékülve önmagammal, hordoztam múltbeli fájdalmakat, téveszméket, sebeket, amiket el kellett volna már régen engedni ahhoz, hogy szabad legyek.
Szabad legyek szeretni, és szeretve lenni. Bízni és közel engedni. Hinni és remélni. Félelem nélkül megmutatni milyen személyiség vagyok.
Addig, amíg nem engeded el a múltad, amíg nem vonatkoztatsz el az exedtől, attól, amit veled tettek, addig általánosítani fogsz, és megbélyegezni valakit, aki nem is olyan, mint az, akivel eddig dolgod volt.
Csak találgatni tudok, hogy mi van benned, és ez a találgatás hidd el nem jó nekem. Folyamatos bizonytalanságban tart, állandóan változik a kép. De van egy dolog, amit nem tartok fairnek rád nézve, meg rám nézve sem, de leginkább rád nézve, és ezért kicsit haragszom rád, hogy ennyire nem tartod magad semmire sem. Mi a frász közöd van még a múltadhoz? Zárd már le a jó ég áldjon meg, és lépj tovább! Én sem hozom fel újra és újra azt az embert, aki rosszat tett velem, te meg még találkozol is vele? COME ON! :) Ha nem engeded el, sosem leszel képes egy normális kapcsolatra, saját magad teszed tönkre, és ezért haragszom. Egyedül akartál lenni, de ahelyett, hogy rendbe tennéd magad, folytatod az eddigi romboló életed. Nem akarsz velem lenni, oké, nem szeretsz, teljesen rendben van, nincs szükséged rám, nincs ezzel semmi gond. De magad elől nem futhatsz el. És tudom, hogy vágysz a családra, vágysz valakire, aki szeret, vágysz a boldogságra.
Mitől félsz? Hogy valaki meglátja milyen "elcseszett" vagy és elfut? Ettől én is tartottam. Aztán szembenéztem magammal, és rájöttem, hogy nem vagyok annyira elcseszett. Szenvedtem, mert bántottak. És? Ettől el kéne veszítenem a hitem másban? Le kéne mondanom egy kincsről, egy olyan emberről, akit szeretek? Tudod mit? Nem! Mert megérdemlem azt az embert, és teszek azért, hogy így is legyen.
Mitől félsz még? Tőlem? A felelősségtől? Attól, hogy keresztény vagyok, vagy hogy keresztény barátnőd legyen? Mások véleményétől? Hogy te nem vagy hívő, én meg igen? Mit mondtam a legelején? Velem foglalkozz, ne másokkal. Mindig mindenki mindent jobban tud. De velük vagy, voltál kapcsolatban, vagy velem?
Attól félsz, hogy meg kell térned, vagy gyülibe kell járnod, vagy olyan lesz rád erőltetve, amit nem akarsz?
Oké, erre válaszolj őszintén: éreztettem egy percig is ezt veled?
Szerintem nem. És mondok valamit. Szerintem én voltam az első, és szerintem vagyok is még mindig, aki úgy fogad el, és úgy szeret, ahogy vagy. De addig, amíg nem számolsz és lépsz tovább a múltadon, amíg nem látod meg mit dobsz el magadtól, addig én kalimpálhatok. Tudom, hogy nem én vagyok életed szerelme, és az, hogy akár egy másodperc töredék részéig is elhittem, hogy az lehetek, vagy egyáltalán az, hogy reméltem az leszek, elég butának hangzik.
Tartottalak annyira érdemlegesnek, hogy változzak, elengedjem a múltam, és mindazt, ami elválasztott tőled.
Egyedül az esett rosszul, hogy fordítva ez nem így volt. Hülyeségnek tartom azt, hogy mi annyira tűz és víz vagyunk, meg mágnes két pólusa vagy akármi, hogy ezért nem illünk össze. Az utóbbi 2 hónapban pont rácáfoltunk. Szerintem.
Nem tudom, hogy mi van benned, mi van köztünk, mit csinálsz, mire gondolsz, eszedbe jutok-e egyáltalán, vagy hogy hiányzom-e, de nekem vannak dolgok, amik hiányoznak. Például a régi beszélgetéseink. Amikor elkezdtük feltérképezni a másik életét, ami azelőtt volt, hogy megismertük volna egymást. A hülyülések...
És nem tetszik az, ahogy mostanában viselkedsz velem, ez a stílus, ez a hidegség, az eltaszítás, ez a felvett bunkóság. Nem kell éreztetni a nemleges válaszod, hogy nincs szükséged rám, hogy nem akarsz engem stb stb.
Tudom, hogy nem tartasz sokra, de mondok valamit. Nem vagyok buta, se katasztrófa, se semmilyen olyan, amilyennek tartasz. Katasztrófa voltam. Igen, de megváltoztam. Magabiztos, normális önbizalommal rendelkező nő vagyok. Vagy így tekintesz rám, és ezt elfogadod és így is kezelsz, vagy nem tudom. Lerombolni ezt már nem tudod, mert ez az enyém.
Attól, hogy törődök veled, még nem jelenti azt, hogy rád is fogok mászni, már ha ezt gondolod. Csak valahogy azt érzem, hogy talán egy kicsit szükséged van rám. Hogy talán egy kicsit hiányzom, hogy szeretnél valakivel beszélgetni, valakivel, akiben megbízol, aki ismer téged, hogy szükséged van valakire, aki biztos pont az életedben. Bár. Lehet, hogy van más ilyen lány az életedben, és pont azért viselkedsz így velem, mert nincs szükséged rám, és mert nem vagyok ilyen pont az életedben. Hisz van, aki visz neked édességet, amikor beteg vagy, nemdebár? :) És lehet, hogy ezt akartam jelezni felém a szülinapomon azzal, hogy nem jöttél fel, hogy nem számítok neked, és igazán felszívódhatnék. Csend beszél, ahogy szokták mondani :)
Néha az jut eszembe, hogy bár tartottál volna annyira, hogy leteszed a múltad miattam, hogy lehessen együtt jövőnk. Hogy bár megláttad volna, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ribanc, akit ismersz, vagy akivel valaha dolgod volt. De hát, ez van :)
Ez a poszt is egy olyan írás, amit inkább csak magamnak írtam le, mert nem valószínű, hogy el fogod olvasni.
