Azt hiszem kifogytam a szavakból. Napok óta csak idézeteket teszek ki, amiket igaznak érzek, de saját gondolataim nem nagyon írtam le mostanság.

Nem tudom megmondani, mi van bennem, mert nem is igazán tudom, mit érzek. Talán ürességet, amit próbálok valamivel betömködni szüntelen, sikertelenül. 

Amíg telnek a hétköznapok, amíg dolgozom, vagy edzek nem is veszem észre. Csak akkor, amikor jön a hétvége, mert most még sulim sincs. Fura ez az egész. Sosem szokott ilyen csend lenni bennem, mindig háborúzik az értelem és az érzelem, most meg mintha elásták volna a csatabárdot. Talán elfogadtam, talán belenyugodtam vagy inkább beletörődtem az elkerülhetetlenbe, nem tudom, csak azt, hogy zavar ez a belső nyugalom. Távol áll tőlem, olyan idegen, mintha nem is én lennék. Hova lettek az érzések? Szabadságra mentek? Nélkülük azt sem tudom, ki vagyok vagy mit akarok.

Tudom, hogy valahol itt vannak még, csak rejtőzködnek. De miért? Mivel szorítottam őket vissza? Remélem nem az történik, ami évekkel ezelőtt, mert akkor csúnya vége lesz. Nem, biztosan nem hagyom.
Erősebb vagyok. Most csak szünet van, vissza fognak térni az érzelmek. Vissza kell térniük. Akkor is, ha fáj. 

Érezni akarok. Érezni a szeretetet, a szerelmet, az érintést a bőrömön, a törődést a mindennapokban egy őszinte hogy vagy-ban, azt, hogy valaki akar az életébe, mert velem szeretne lenni, azt, hogy küzd valaki értünk, érezni a bátorságot azzal, hogy engem választ, engem, aki bonyolultabb a gordiuszi csomónál, és mégis mellettem dönt, pedig nálam sokkal jobbat is találhatna, nem is egyet.

Érezni szeretném, hogy valaki fél elveszíteni, és nem attól fél, hogy bántani fogom, ezért kizár az életéből, nem enged közel, szeretném, ha valaki megbízna bennem, ahogy én is benne, maximálisan, feltételek nélkül, mert szeret, és mert szeretem. Ennyi elég. Nem is kell több. Csak szeretet. Szerelem. De az őszinte, az igaz. Ami mű, hazugság, színjáték, azt hagyjuk, abból már volt sok. Most a valódit szeretném. Ami nem hagy el, mert nem felelek meg az "igényeinek", mert túl "hívő" vagyok, túl komplikált, túl hibás, túlságosan nem az, akit elképzelt, aki nem felel meg az elvárásainak, ezért kifogások hátán elvágtat a sötétségbe. Más karjaiba, aki egyszerűbb, fele annyi energiát igényel, fele annyi törődést, fele annyira nő, fele annyira felnőtt, önálló, határozott stb. Mindenben olyan, mint én, csak fele annyira macerás.