Olyan lassan telik az idő, és mégis, 8 napja, hogy nem váltottunk egy levelet sem, nem is beszélünk már egyáltalán. Lehet, hogy csak nekem hiányoznak a beszélgetések, a hülyülések, a filmnézések. Ki tudja, kiben mi van, ha folyton álarcok mögé rejtőzünk, mert félünk kimutatni az érzéseinket?

Úgy megkérdezném, hogy hogy vagy. Úgy őszintén. Figyelve a szemed, a mozdulataid, az arcod rezzenését, ahogy felteszem a kérdést. Magad sem hinnéd el, hogy valakit érdekel a válaszod, hogy tényleg mi van veled, mit érzel, merre jársz, úgy igazán hogy vagy.

De nem ugrok át, nem írok, nem hívlak. Miért? Mert félek. Félek, hogy félreértenél, félek, hogy elutasítanál. Félek hallani a hangod, vagy látni a bal alsó sarokban, hogy "XY éppen ír". Meg a választól. Megint elutasító lennél, flegma, lekezelő. Kell ez nekem? Nem. Vagy de. Nem tudom.

Fura, egy lapra feltettem mindent, és most megfordítva a lapot semmim sincsen, vesztettem. Pedig nem. Éppenséggel nyertem, sokkal többet, mint amit a kapcsolataimba beletettem, és mégis, vesztesnek érzem magam. Nélkülük. Pedig tudom, hogy jobb ez így, mert nem értünk még meg egymásra, és így, éretlenül miért bántanánk a másikat? Sosem válunk el igazán egymástól, csak másfelé visz az utunk tovább, hogy utána újra párhuzamosan fussunk egymás mellett, mint a vonat sínek. A sokadik esélyünket lőttük el újra a barátságunkban, és hiába mondom, hogy ez nem működik, valahol, a szívem legmélyén érzem, hogy ez csak kifogás.

Kifogás, mert elfáradtunk, mindketten, mindannyian. Sokáig küzdöttünk egymással, de mi lenne, ha többé nem egymással harcolnánk, hanem egymásért? Ha nem lennénk önzőek a másikkal szemben, hanem őszinte érdeklődéssel, és figyelemmel fordulnánk oda, egy egyszerű hogy vagy-al, fürkésző tekintettel, nehogy lemaradj a másik titkáról, amit a szemében megláthatsz egy perc alatt, ha meg akarod látni.

Nem akarok kifogásokat. Nem akarok távolodni, menekülni, védekezni a barátaimmal szemben, mert mindig tesznek valamit, ami elbizonytalanít a barátságunkat illetően. Ez a jó szó rá. Elbizonytalanítanak, hogy akarom-e ezt, hogy működhet-e, van-e jövőnk egyáltalán. Pedig evidens a válasz. Igen. Ez kicsit ilyen, amit "Isten egybeszerkesztett ember szét ne válassza" dolog. Hiába mondom, hogy ennyi volt, tudom, hogy nem így van. Idő kérdése, és újra egymás életében leszünk, bármerre fussak is, az élet vissza fog vinni hozzájuk. Csak még ne most. Hagy legyek még egy kicsit egyedül, nem érzem késznek magam a folytatáshoz, a harchoz, nem tudnék most még barát lenni, amikor hiányzik, nem tudnék rájuk nézni, hogy ne látnám azt, amink volt, és amink már nincs és nem lesz soha. Nem tudom, hogyan állíthatnám helyre a bizalmamat benne. Még annyi mindent nem tudok. Még nem hozhat minket újra össze az élet.

Szeretném tudni, mi van vele, de félek az információktól, ezért mindent leállítottam, semmi nem jut be és ki.
Ahhoz, hogy felkeressem meg túl büszke vagyok. Miért érdeklődnék valaki iránt, akinek nem jelentek semmit?
Világosan a tudtomra lett adva. Felesleges lenne feltennem a kérdést, hogy mi van vele. Miért akarnám tudni, ha őt nem foglalkoztatja velem mi van? Nem fogom növelni az amúgy is nagy egóját. Meg minek okozzak sebeket magamnak? Nem vagyok mazochista. Boldog, felszabadult valakivel. Ennyi. Több kérdésnek helye nincs. Majd más megkérdezi hogy van. 

Talán, majd egyszer, vagy soha többé. Mindkettő magában hordozza a lehetőséget, hogy úgy adódik majd. 
Lassan három hónapja. És mégis, mintha állna az idő. Hihetetlen :)

Főleg az, amikor az ember felfedezi, hogy nem fáj, már semmi nem fáj, mert meggyógyultak a sebei, talán ez a tovább lépés? Hogy már nem érzel fájdalmat, bele tudsz nézni az érzelmeid szemébe, látod, hogy igen, nem múlnak, nem fog rajtuk az idő vasfoga, sőt, mintha még erősebbek lennének, mint a kapcsolatban bármikor is, de már nem zavarnak, hogy a szíved állandó lakói, és nem pusztán albérlői. Megbékéltél velük, nem akarod őket mindenáron kipaterolni, mert félsz érezni, félsz attól, hogy fájni fog. Fura, de már nem félsz többé tőlük. Szereted, hiányzik, és ennyi. Mész tovább. Teszed a dolgod, dolgozol, edzel, tanulsz, időt töltesz a szeretteiddel. És a kis érzéseid is ott vannak veled. Nyitottá tesznek, bátorrá, kockázatvállalóvá, sőt, szerethetővé. Az összes hibáddal együtt. Reményt adnak, akkor is, ha ez a remény olyan dologra vonatkozik, ami esélytelen. De miért lenne esélytelen? Mert annak látod? Sosem tudhatod. Pláne, hogy mi van a másikban.

Lehet, hogy gondol rád. Lehet, hogy nem. Lehet, hogy örülne, ha keresnéd, lehet, hogy nem. Lehet, hogy nem akar veled beszélni, lehet, hogy igen. Lehet, hogy hiányzol neki, de túl büszke rád írni, vagy fél a reakciódtól, pont úgy, mint te, de lehet, hogy eszébe sem jutsz egyáltalán. Lehet, hogy boldog, lehet, hogy nem.

Lehet lehet lehet. Kicsit sok a lehet. De nem szabad ezekre építeni. A túl sok agyalás megárt. Lehet és kész. Ennyi. Nem kell tovább firtatni. Az élet majd kiforogja magát - mindig ezt szokta mondani mamám, amikor beszélgetünk a kapcsolataimról. És igaza van. Nem agitálok, csak másra fókuszálok. Szokták mondani, hogy akit egymásnak teremtettek, mindig visszatalálnak egymáshoz. Ez a barátságaimra igaz, lehet másra is.