Ez nem egy rossz nap, ez csak egy nehezebb nap. Nehezebben telik, az idő vánszorog, ezért érzi ilyenkor az ember azt, hogy rossz napja van. Minden "ránehezedik", az érzései, a gondolatai, a tettei, minden, aminek súlya van az életében most kétszer annyit nyom a latba.
Nem gondolom azt, hogy gyenge lennék, azért, mert leírom, amit érzek. Akkor lennék gyenge, ha olyan szekér után futnék, ami nem vesz fel. De én csak vissza-visszapillantok erre az egyre távolodó szekérre, folyton tűnődve azon, hogy mi lehet az utassal. Hogy van, merre folytatja az útját..
De hogy megkérdezzem, hogy is ne. Büszkeség. A köbön. Elvágtam az információ útvonalát, de ettől még naná, hogy törődök vele és érdekel, hogy hogy van. De ennél makacsabb vagyok, önfejűbb, büszkébb, dacosabb. Lehetne ezt még fokozni? Az összes rossz bennem van, és ha megpusztulok sem teszek fel kérdést.
Ha az gyengeség, hogy törődök másokkal, hogy merek szeretni, odafigyelni, meghallgatni másokat, legyen.
A végletekig gyenge vagyok. De ez inkább emberség. Kockáztatok állandóan. Minden ember egy-egy rizikó az életemben, mert benne van a pakliban, hogy elhagy, amit nehezen viselek, de dolgozom rajta, vagy megbánt, de ez is már inkább ilyen rosszul esik kategória. Valahogy nem tudnak megbántani, talán, mert darabokban van a szívem a mester műhelyében, aki épp most illeszti össze, és erősebb lesz, mint valaha. És sokkal jobban is tud majd szeretni, mint eddig bármikor. Ezért már megérte összetörni :) De nem a szerelem törte össze, hanem az élet.
És most állítsam meg a világot? Mert ki akarok szállni? Féljek élni? De akkor minek is élek, ha folyton félelemben meg védekezésben töltök minden percet? Hát nem. Szeretni kell, hinni, remélni, kitartani.
Akkor is, ha most fáj, akkor is, ha most nehéz, és szenvedek. Mert megéri, minden pillanattal nemesebb leszel. Mint a jó bor.
Félni nem félek, sőt, nem hogy bátor, vakmerő lettem, bár, az igazat megvallva, mindig is az voltam. Azt veszem észre magamon, hogy kezd előtörni az igazi énem. És ez jó, nagyon jó! :) Soha életemben nem voltam ennyire önmagam, mint most. És holnap edzés. Alig várom. Kiengedni a gőzt. Tényleg, minek kibeszélni az érzéseimet, amikor fel is szabadíthatom őket? :) Hiányzik, szeretem, és ezt elmondom a vasaknak. Tudom, hogy ez nem kölcsönös, de itt vannak a súlyzók, meg a kis futópadom, nekik hiányzom, ha nem látnak :)
Tudni kell várni. Piszok. Nehéz. Feladat. Főleg nekem. Amikor azonnal akarok valamit. Van türelmem mások felé, irdatlan mennyiségű, végtelen, de magam felé már semennyi. Most akarok változni, most akarok jobb lenni, most akarok karriert, most akarok bizonyítani, most akarok szeretni, most, most akarok mostmostmostmostmost. :D De, jelen helyzetben várok, mert nem tudok mást tenni. Eldobtam a bumerángot, ha visszajön, visszajön, ha nem, nem, akkor repül tovább a Tejút rendszerben :) (Tudom, hogy a bumeráng mindig visszajön, de ez a bumeráng nem olyan bumeráng, ez egy makacs, büszke bumeráng, aki más bolygó körül kering.)
