Egyszerűen nem tudom megmondani, hogy mit érzek. Olyan emberekért vállalok felelősséget, akikért nem tisztem aggódni, vagy félteni őket, és mégis. 

Hála Istennek a munkámban ki tudom élni a maximalizmusomat, így a magánéletben már kicsit lazítósabb a figura, de még mindig nem érzem olyannak, amilyennek lennie kéne. Meg most lógok a levegőben, a munkahelyet illetően, több változás is előkészülőben, tudom, hogy jól döntöttem, de ettől függetlenül zavar, hogy nem tudom mi lesz a jövőben. Nem számít, hiszem, hogy Isten vezetése van az életemen, és bárhogy lesz, az lesz a legjobb számomra. Ha itt, itt, ha távolabb, akkor távolabb. 

A távolság több szempontból is jó lenne, és legalább ennyi miatt rossz is. De nem tudok megmaradni, úgy érzem, hogy mennem kell, élnem kell, valamit tennem kell. Levegő változásra van szükségem. Vagy valami nagyszabású változásra. Szeretnék mindent újra kezdeni.

"Holnap már utazok, hiányozni fogsz!"

A probléma csak annyi, hogy annyira megszerettem ezt a lányt, hogy teljesen a húgomként tekintek rá, és a fennálló helyzet meg komplikálja a dolgokat, mert minden családtagjával majdnem napi szinten beszélek. 
Vajon, ha kiköltözöm Londonba, akkor nagyon nagy mértékben változnak majd a dolgok? Jó, ez még csak a B terv, január vége felé kiderül, hogy most maradok-e a munkahelyemen, vagy nem. Ha nem, akkor nem fogok várni arra, hogy itthon legyen valami. A tehetetlenség megőrjít.