Ha szeretsz, mondd ki,
Ha akarsz, tegyél értem,
Ha szükséged van rám, keress meg,
De ha csak pótléknak gondolsz,
Ha csak kell valaki, aki meghallgat,
Aki melletted van, ha egyedül vagy,
Aki érezteti veled, hogy számítasz,
Aki törődik veled, amikor magad alatt vagy...
Az a barátnőd.
Nem pedig én, az exed.
Még mindig reménykedem, de egyre jobban utálom ezt az érzést. Az eszem tudja, hogy nem érez már semmit irántam, és hogy nem akar engem, a szívem meg mindenbe belemagyaráz. Abba, hogy felhív, abba, hogy milyen zenét hallgat, abba, hogy hazudik, abba, hogy nincs logika abban, amit tesz és abban, amit mond, sőt nem hogy összefüggés, ellentmondás van a kettő között.
Utálom ezt. Olyan, mintha valaki lóbálná előttem a kis szerelmem slusszkulcsát, de sosem adná oda.
Nem fogok könyörögni neki, hogy kezdjük újra. Ha ő nem tudja ezt kimondani, ha ezt szeretné, akkor hagyjuk.
De elég egyértelmű, hogy ez hülyeség. Higgyem el, amit mond? Hogy boldog? Legyen, elhiszem a látszatot.
Barátnője van. Minden, amit feljebb leírtam ezáltal a tény által üressé és logikátlanná válik. Ha velem akarna lenni, engem választana. Na, ez az ami még evidens, meg az, hogy nem akar semmit.
Ha eltelik ez a hét, akkor részemről vége a reménykedésnek, meg annak, hogy várok rá. Ha nem lép, már pedig miért tenné, ha nem érez irántam semmit, akkor ennyi volt. Nem értem akkor miért hív fel. Csak beszélgetni??!
Hülyeség. Még mindig reménykedni abban, hogy szeret, hogy azért hív fel, mert hiányzom neki. Ez még leírva is röhejes. Megyek inkább "aludni", úgyis a kimerültség határát súrolom. Lehet, hogy túl sokat dolgozom. Lehet, hogy eleget, és még többet kéne, hogy elnyomjam a gondolataimat és az érzéseimet.
Ha hiányzom mondd már ki!!!! :D
Mielőtt túl késő lesz, és elveszítesz. Bár, mit is számítana,, ha elveszítenél, ha nem is számítok már neked?
Agy-húgy-kövem lesz a sok gondolkodástól :D Tiszta hülye, aki nem normális. Meg aki szeret valakit. Az még hülyébb.
Erről a számról mindig az jut eszembe, aki nem kéne, hogy egyáltalán eszembe jusson...
