Állítólag a férfiak is nehezen birkóznak meg az érzelmekkel, amikor egy kapcsolat tönkremegy, mint a nők.
Velünk ellentétben, ők rettenetesen jól álcázzák és rejtik el magukban a dolgot, még ha mélyen belül haldokolnak is. 

Olyan, mintha lassabban fognák fel, hogy mi történik, vagy nehezebben vennék észre, hogy kit is fognak elveszíteni, vagy mit is éreznek, vagy akarnak valójában.. Erre mondta a kollégám, hogy a férfiaknak papír tantuszuk van, ami nagyon, nagyon nagyon lassan esik le. 

Míg én egy különválás első hónapjaiban mindent igyekszem mélyen és teljesen feldolgozni, addig Ti elnyomjátok és messzire hessegetitek a dolgokat, mintha soha meg sem történt volna az egész. De előbb-utóbb felszínre törnek a dolgok, vagy eldugul a lefolyó és nincs hova tömködni tovább. 

Aztán egyszer csak elkezd hiányozni nektek a másik, ami volt, rájössz, hogy szereted, szükséged van rá.
Nem értelek benneteket. Ha mindig is tudtátok, hogy kellek, mégis mire jó ez a színjáték? Tán azt hiszitek, hogy egy nő a végtelenségig vár rátok? Lehet, hogy ti így működtök, de én nem. Ha én pontot teszek egy ügy végére, az végérvényes, ne várjátok ezt meg. Ha nem léptek időben, amíg nem késő, akkor elveszítetek. És akkor már lehet parázni, hiszen senkiből nincs még egy. Pótolható, de ugyanolyat nem találsz még egyet.

Talán egy darabig még felszállnék arra a szekérre, ám az én lábam is elfárad. Nem futok utánad, de várok, mikor kapcsolsz, és esik le a "papír tantusz".

Lépni kell. És kimondani, cselekedni, ha akarsz valamit.