Végülis az estét áttettük holnapra, úgyhogy úgy döntöttem befejezem a könyvet, amit elkezdtem.
Aztán éreztem, hogy mindjárt lecsukódik a szemem, egy kis időre le is hunytam, amiből 2 óra lett. Nem aludtam el, csak lehunyt szemmel feküdtem, és csak "voltam". Nem tudom ezt minek nevezik, bóbiskoltam volna? Jól kimerültem, az tuti. Egész héten tanítottam is, volt itt minden, de nem bánom, jó ez a pörgés, lefoglal :)
Nagyon jó könyvet kaptam, sok mindenen elgondolkoztat, és újra közelebb vitt Istenhez. A héten nagyon csapongott a hangulatom, meg nem is aludtam, leginkább ez az, ami kimerít. Nagyon sokszor mondtam Istennek, hogy elegem van főleg, mert borzasztó hetem volt. Elromlott a gépem, lekéstem a buszt, lett egy visszadobozom... Szokásos viták, legújabban barátnői hiszti. Szóval, sok volt, elegem is van.
Őszintén teljesen hidegen hagy ez az egész veszekedés E-vel. Eljutottam arra a pontra, hogy már nem idegesít fel, amit a fejemhez vág, mert nem érdekel. Megint elbizonytalanított a barátságunkat illetően, és az, hogy állandóan ezeket a köröket futjuk nem éppen jó jel. Tanácstalan vagyok.
A napokban hol beszélgettem Istennel, hol nem, eléggé nyűglődtem. Mindent mondtam. Hogy nem beszélek vele addig, amíg nem csinál valamit, mert ez tarthatatlan, aztán mégis "hozzászóltam", nem megy ez nekem :)
Ha szükséged van valakire, ha igazán szereted, nem tudod megállni, hogy ne beszélj vele, akkor sem, ha haragudni akarsz rá, egyszerűen minden elszáll, mert szereted. És a szeretet nem mellőzhető. Ma ezt tanultam meg.
Próbálkozom kevesebbet foglalkozni az emberekkel, ami nehéz ügy. Nem nagyon megy, hogy kis padra tegyem magam, és ne törődjek úgy velük, ahogy szerintem mindenki megérdemelné, akkor is, ha nem kapom vissza.
Ez a "ki mit érdemel" dolog akkora hülyeség. Isten sem így szeret minket, hogy te most kicsi szeretet érdemelsz, ezért kicsit szeretlek, téged nagyon, mert te jobban megérdemled stb. Ugyanúgy szeret minket, méghozzá nagyon. Miért szeretnék én másképp? Vagy miért állnék máshogy mindenkihez?
Kialakult egy kényszer helyzet, mattot kaptam. Döntenem kell, hogy hagyom magam tönkretenni, mert szeretek, vagy lelépek, mert szeretek. Nincs jó döntés, csak kevésbé rossz. A második mellett tettem le a voksomat.
Sokat nyomott a latba az előző hét szombat. Idegesít, hogy nem tudom tartani magam ahhoz, amit mondtam, hogy mindig mellette leszek, és törődöm vele. De nem tudok mit csinálni. Nem akarok a barátja lenni, és csak beszélgetni, mert neki evidens, hogy nem akar semmit, és azért beszélget velem, mert én vagyok az egyetlen, aki még nem küldte el.
Tehát szedem a kis sátorfámat. Kicsit olyan érzésem van, mintha magára hagynám. Sosem hagyok magára senkit, talán nem is kellene ezt érezném, elvégre ő hagyott el engem, akkor én mi a francért küzdenék érte?
De ez nem helyes hozzáállás. Isten sem így áll hozzám, én sem így fogok. Egyszerűen csak kilépek az életéből, ha már ezt szeretné. Megteszem, ha neki nem megy. Ilyen a szeretet, elenged, ha menni akarsz, de visszavár. Mindig visszavár, ha meggondolnád magad. Tékozló fiús egy az egyben. Ha a világ végére futnék is, mert menni akarok a saját fejem után, Isten akkor is haza várna. :) Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem. Csak tiszteletben tartom a döntését, és becsülöm annyira magam, hogy nem hagyom magam sem kihasználni, sem bolondítani, sem fájdítani a szívem. Választott, beszélgessen hát a hölgyeménnyel, vagy akivel akar. Nem leszek a barátja. Ha az ember igazán szeret vagy szeretett valakit, nem lesz vele közömbös, mindig jelenteni fog neki valamit, és többet, mint barát.
Remélem azért annyira nem fog megutálni, amikor nem fog tudni semmilyen úton elérni. Maximum személyesen, de azt meg hagyjuk, egyrészt ezt nem lépi meg, ha már "evidens, hogy nem akar semmit".
Nem akarok állandó felbolygatást, kavarást, reményt, de esélyt meg nem. Tessék megenni, amit főzött. Ha valaki engem választ, azt tegye 100%-ra biztosan, visszatáncolás nélkül. Nem lehet ezt játszani senkivel sem, érzésekről van szó. Fordított esetben tuti én lennék a szar, szemét. Nem tudom mennyire számít szerencsének, hogy nem vagyok ilyen. Néha óriási hátránynak élem meg, hogy normális értékrendem van, gondolkodásom, véleményem a kapcsolatokról, amik mellett ki is állok. Főleg a mai lányok mellett néha elég "silány választéknak" érzem magam, de nem érdekel már. Tudom ki vagyok, mennyit érek, mit tettem le az asztalra, és még mit szeretnék letenni, meg elérni. Vannak terveim, és szépen haladok a megvalósítással. Nem vagyok eszetlen, érzelmileg 0 lány, talán ezért is, meg a makacsságom miatt is, maradok a jelenlegi státusznál.
Tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, sőt, rendkívül bonyolult és szeszélyes vagyok, megkockáztatom, hogy több a rossz tulajdonságom, mint a jó, de ettől függetlenül én is vágyok arra, hogy szeressenek, de arra jobban, hogy szerethessek. Mindegy, ez már lényegtelen, mert a kocka el van vetve. Nem kezdek még egyszer egy kapcsolatba sem. Még egyszer nem akarom átélni ezt a szakítás utáni magadra maradsz az érzéseiddel dolgot, és oldd meg, csinálj velük, amit akarsz. Legyen, megoldom, de az radikális lesz.
Jól meggondolom, ki az, akiért küzdeni fogok, nagy harc lesz magammal, mert szívem szerint mindenkiért küzdenék, akit szeretek, de mivel ez sok esetben nem kölcsönös... Meg amúgy is, küzdöttem már eleget másokért, jól esne, ha most más tenné meg értem, mert szüksége van rám, és akar az életébe. Ennyi, ezen nincs mit firtatni. Akar, akar, és megoldja, hogy felvegye velem a kapcsolatot, nem, nem, úgyis jó.
Egy biztos:
Hétfőtől lekerülök a radarról. :)
