A blog határozatlan időre szünetel.

Az utolsó írásban az Istenbe vetett bizalom fontosságát szerettem volna kihangsúlyozni, illetve azt, hogy sosem bánod meg, ha őt választod és benne hiszel, benne bízol. Tapasztalataim alapján ő az egyetlen, aki  amikor azt mondta, hogy sosem fog elhagyni, azt úgyis gondolta, és ő az egyedüli, aki betartotta.
Ő maradt egyedül mellettem, mindenki más kisétált az életemből, amikor úgy látta már nem éri meg velem lennie, vagy tenni kellett volna a kapcsolatunkért. Nem hátrált meg a felelősségtől.
Ő akkor is engem "választott", amikor nem úgy viselkedtem, ahogy elvárta. Nem vágta a fejemhez, hogy XY miatt vagyok ilyen és ilyen, amikor már nem tetszett neki, hogy már nem akarok megfelelni a felém támasztott elvárásainak, hanem az vagyok, aki, és a szívem szerint cselekszem és viselkedem. Ő az, akinél nem tudom lemeríteni a "Dráma Hitelkártyám", sosem unja a problémáimat, nem mondja, nem hogy nem érdekli, nem akar vele foglalkozni, mert van neki is elég. Újra és újra meghallgat, pedig tudja, mit akarok mondani, mégis figyel rám és válaszol.
Ő az egyetlen, aki ismer, hiába döntöttem el, hogy igazán senki nem fog megismerni, ő tudja milyen vagyok, látja a sötét oldalam, nem menekül el, amikor szembesül vele.
Nem kell változzak, azért, hogy elég legyek neki, vagy hogy elfogadjon.
Az ő szeretete feltétel nélküli, nem kell tenni érte, vagy kiérdemelni. Elfogad úgy, ahogy vagyok, gyengeként, szeszélyesként, önfejűként, öntörvényűként, büszkeként, makacsként, minden rossz tulajdonságom ellenére, sőt!
A legjobbat látja és feltételezi rólam, értékesnek lát minden sebem, vágásom ellenére. Akkor is, ha én semmi jót nem tudok észrevenni magamban, akkor is, ha értéktelennek tartom magam. Neki elég vagyok így. Sosem lesz olyan, hogy ne felelnék meg úgymond az "elvárásainak". Sosem fog eldobni, amikor megun, sosem fog kevésbé szeretni, amikor megbántom, nem fog elhagyni, amikor rájön, hogy bonyolult vagyok, sem kifogásokat keresni vagy hazudni, miért nem akar többé velem lenni. Olyan szeretettel szeret, aminek egy kis részével is boldog lennék, ha rendelkeznék, és amivel, ha tudnék másokat szeretni, akkor lennék csak igazán boldog. Talán van bennem egy pici valahol, a szívem legmélyén, elnyomva, mellőzve.
Isten az egyetlen, aki szeret úgyis, hogy most kikapcsoltam az érzéseimet, ő vár rám, és nem erőlteti, hogy újra érezzek. De kész arra, hogy amikor kérem megvigasztaljon, és meggyógyítson, amikor majd szembenézek az érzéseimmel, és mindennel, ami az életemben van. Ha apránként szeretnék haladni, nem fog siettetni, végig fogni fogja a kezem, átölel, amikor félek, és álmomból felébredve remegek a félelemtől, ami a semmiből tör rám. Mellettem van, amikor éjszaka 4 óra alvás után, háromszor is felébredek, amíg megszólal az ébresztőm.
Erőt ad, amikor fárad vagyok, és az 5. kávémat iszom, mielőtt elmennék még egy energiaitalért is. 
Biztonságot hoz az életembe, mert tudja, hogy ide-odacsaponganak a gondolataim. Egyik percben erős vagyok, a következőben pedig gyengébb, mint egy haldokló. Reményt ad, és eltereli a figyelmem, amikor kérem tőle, hogy tegyen valamit. Bármit kérek, meghallgat és cselekszik. Igaz, van, amikor nem válaszol. Ez nem azt jelenti, hogy nem a válasza, bár én sokszor annak veszem, mert szeretem, ha a dolgok feketék vagy fehérek. Van, amikor azt mondja: Még nem.
Nem csak a csuklómon lévő sebhelyeket halványítja el a szeretete, hanem a lelkemen lévőket is.
Nem tartom magam különlegesnek, okosnak vagy szépnek, ő mégis gyönyörűnek hív, pedig ő alkotta a csillagokat és megannyi valóban gyönyörű dolgot. Ő mégis engem tart drágának. Pedig minden vagyok, csak becses nem. Mégis neki én, pont én, vagyok a legkedvesebb.
Soha senki nem fog úgy szeretni, úgy rám nézni, ahogy ő. Mégis rám ragyog szeretete mások által. Remélem, hogy volt olyan pillanat az életemben, amikor az én szeretetemen keresztül ragyogott rá valakire, mert akkor megérte élnem.
Nem értem, miért alakulnak úgy a dolgok, ahogy, de hiszem, hogy Isten mindent a kezében tart, és amit neki adok, legyen szó személyekről, álmokról, tervekről vagy érzésekről, azokról gondoskodik, akkor is, ha nem látom, vagy nem tapasztalom. Ő munkálkodik, hiszem. Nem tudom miért hallgat meg, vagy miért áld meg, de megteszi, pedig nem érdemlem meg. Olyan embereket hozott az életembe, akikért csak hálás lehetek, hogy szerethettem őket, addig, ameddig. Sajnos sokan nincsenek már itt, de hiszem, hogy Isten az ő életüket is megáldja, vigyáz rájuk, nagyon, hisz mindig kérem, hogy nagyon vigyázzon rájuk, és hiszem, hogy van, aki a mennyben van, a legjobb helyen, ami létezik.
Hiszek, remélek, és majd szeretni is fogok talán, egy napon, de ha mégsem, az nem Isten hibája lesz, hanem az én döntésem, amit elfogad a szabad akaratomból kifolyólag. Nem fog papolni, fejemhez vágni dolgokat, vagy megkérdőjelezni a szavam. Tiszteletben tartja eme döntésemet, ennek ellenére is szeretni fog, és mellettem lesz, ha érzelmek nélkül is éljem le azt az időt, amit nekem adott, a családomról gondoskodva.

Isten áldjon, és ne feledd,

tartsd kezed a kezében!

https://www.youtube.com/watch?v=T09KrWar1oY