Annyi minden kavarog bennem. Most fejeztem be egy emailt, amit M anyukájának írtam. Hiányoznak.
Egy nagyon különleges emberről van szó, remélem a barátnője érzékelteti ezt vele. Sajnálom, hogy én ezt nem tettem meg, amíg volt rá lehetőségem. Utólag persze mindig okosabb az ember.
Bár őszintén, nem is tudom, hogyan kellett volna, hogyan lett volna helyes kifejezni, hogy mit jelent nekem, és hogy milyen fontos szerepet tölt be az életemben, mennyire különleges számomra. Na de ez most már annyira mindegy.
Már senki sem vagyok az életében, senki sem voltam, ez van, nem ugyanazt érezzük egymás iránt. Van ez így.
Te gondolsz rá, ő rád már nem. Elmúlik. 4 nap múlva lesz féléve, hogy szakítottunk. Nagyon gyorsan telnek a napok.
Minden nappal távolabb. Minden nappal jobban tudatosul, hogy elveszítettem. Egy dolog idegesít csak, hogy akkor rávágtam a telefont. Tudom, hogy én rontottam el, és nagyon idegesít, hogy egy perc alatt elönti a szar az agyamat, és ilyen hülyeségeket teszek. De többet nem irányítanak az érzéseim. Legjobb előnye, ha az ember kikapcsolja az érzéseit.
Sajnálom, hogy E-vel is így alakultak a dolgok. Azt hiszem, ebben az egy évben túl sokat veszítettem. De vállaltam ezt a kockázatot. Tudtam, hogy vagy mindent megnyerek, vagy mindent elveszítek, és óriásit bukom. Megérte.
Ilyen embereket szeretni, ismerni, annak ellenére, hogy el kell engednem őket, minden perc megérte.
És itt van az apukám is. 21 évet vártam rá. Eddig a pillanatig nem is tudtam, hogy mennyire szükségem volt és van rá. Tagadtam, de még mennyire, rengeteget hadakoztam büszkeségből, hogy nekem aztán nincs közöm hozzá.
De Isten megváltoztatott mindent. Pont, mint M-val kapcsolatban. Hogy utáltuk egymást. Aztán meg...
Ugyanaz a büszkeség gátol meg abban, hogy beismerjek bármilyen érzelmet iránta. De talán jobb a tagadás. Előrébb visz. Főleg, ha azt veszem, hogy ez nem kölcsönös. Sőt, rohadt viszonzatlan. Nincs apelláta.
Ha máshogy nem megy, minden nap emlékeztetem magam arra, hogy mást szeret és eszébe sem jutok. Ennyi.
Kemény dolog az igazság, de inkább minden nap minden percében szembenézek vele, minthogy áltassam magam. Egy dolog nem változik: hajóra várok a repülőtéren. Az a piszok remény. De kirakom a szűrét, akkor is, ha azzal jár, hogy az érzések bannolva maradnak. Elmúlik.
