Minden nap egy esély arra, hogy változtass. Hogy máshogy állj hozzá dolgokhoz, helyzetekhez, emberekhez.
Nagyon nehéz dolog a változás, vagy ennek az elfogadása, amikor szükségessé válik. Sőt, eleve ennek a felismerése, belátása, hogy hoppá, ez így nem mehet tovább, tenni kell valamit. 

Mindenkinek mást jelent a tovább lépés, a változás, a szeretet, a hit stb. Miért? Mert más pl. más személyiség, máshogy gondolkodik. Máshogy tekint az életre. Ezért, ahhoz hogy megismerj valakit, az kell, hogy odafigyelj rá, teljesen, ne csak részben, 50%-ban. Teljesen. És akkor nem lesz olyan, hogy bonyolult személyiség. Nem, mert érteni fogod a mozdulatait, az indokait, tudni fogod mi motiválja, mi borítja ki, mi nyugtatja meg. És máris "egyszerűvé" válik a másik kezelése, elfogadása, tovább megyek: szeretése. Akár feltétel nélkül is. Már nem fogsz félni tőle, miért? Mert ismerni fogod. Tudni fogod, mit érez, amikor balra lép, mit lát, amikor az égre néz, miért teszi azt, amit tesz, miért úgy áll helyzetekhez, ahogy. 

Nálam a tovább lépés első és talán legfontosabb mozzanata, hogy magamba szállok, kutatok mélyen a lelkemben. Keresem, hogy mit rontottam el, hogy hol a "készülékemben a hiba", hogy megértsem a helyzetet, hogy mi zajlott le a másikban, mi zajlott le bennem, mi vezetett oda, ahova, meg lehetett-e volna állítani, vagy visszafordítani, esetleg rendbe hozni, vagy elkerülni. Tudnom kell, mit kellett volna másképpen tennem, hogy jó legyen, hogy működjön.
Ezért ilyenkor olvasok. Elmerülök a pszichológiában, az önismeretben. És bizony ilyenkor mindig találok jó pár csontvázat a szekrényemben, talán még halott német katona is akad, meg néhány mumus az ágy alatt.

Van olyan csontváz, amit én akasztottam a szekrényembe, van, ami már ott volt. Hogy lehet ez? Úgy, hogy ezek azok, amiket a családtagjaimtól vettem át. Viselkedésminták, magatartásformák, eszmék, mozdulatok... vagy éppenséggel hiányosságok. Kettős szerepek. Mik ezek? Például mamám is, és anyukám is, de még papám is, máshogy fejezték ki az érzéseiket. Anyukám nem mutatja ki, mamám túl intenzíven éli meg, papám férfiasan, néha robbanva, néha csendesen fejezi ki az érzelmeit. Ennek a keveréke lettem én. Szeszélyes. Hangulat-ember.

Borzalmas, hogy egyszerre háromféleképpen élek meg dolgokat, fejezek ki érzelmeket, háromféleképpen látom a világot, és ehhez még hozzájön a saját, személyes nézetem, metódusom, tulajdonságaim. Nem vagyok skizo, csak vannak tanult viselkedésmintáim, szerepek előttem, és vagyok én. Egyszerre vállalok felelősséget, és futok el a gyávaság miatt. Egyszerre vagyok vakmerő és bátor, ugyanakkor bizonytalan, tele félelmekkel. Egy bizonytalan kislány vagyok, aki próbál erős lenni. De már elfogadtam, hogy nem kell mindig erősnek lennem.
Nagyon sok terület van, amin dolgoznom kell. Néha nem tudom elmondani, miért taszítok el mindenkit. Egyszerűen csak a fejembe veszem, hogy nekem most egyedül kell lennem, mert.. mert ártok másoknak, mert most így a legjobb, mert nem szeret senki, mert nem tudom, most mit csináljak, hogyan tovább stb. stb.

Mert elhagytak, és nem érzem szeretetreméltónak magam. Vagy bármi. A lista végtelen. De rajtam, és csakis rajtam múlik, hogy kihúzom-e a fejem a homokból, és változtatok-e. Néha nem tudom, min kell, vagy hogyan kellene. Mint ahogy most sem. Vagy, hogy hol kezdjem a munkát. A nulláról felépíteni önmagad nagyon nehéz.
Ezért azt találtam ki, hogy az önzéssel kezdek. Mindennap imádkozom valakikért. Ma két emberért imádkoztam, holnap ezzel a két emberrel kezdem az imát, majd hozzáadok még egy valakit, és "csak" a legvégén magamért.
Továbbá odafigyelek a családomra. Az utóbbi időszakban annyira hagytam, hogy magam alatt voltam, annyira egyedül akartam lenni, hogy teljesen kizártam őket az életemből. Amit nagyon is sérelmeznek, hozzáteszem, jogosan, mert sosem voltam ilyen. Mindig a család volt az első, mindig azok, akiket szeretek. Most mégis önző voltam. Régen valahogy ezt mélyen elzártam magamban. De mivel, hogy úgy döntöttem, megélek minden érzést, kirekesztettem mindenkit.

Aztán, dolgoznom kell még azon, hogy türelmes legyek, hogy egyensúlyt alakítsak ki az érzelmek kifejezése, és megtartása között, csökkentenem kell a szeszélyességemen, hogy megbízhatóbb legyek, olyan valaki, akire lehet számítani, mert nem az érzelmei irányítják. Magam előtt is vállalnom kell a felelősséget az érzéseimért. Nem szabad félnem attól, hogy szeretek valakit, vagy valakiket, akik ezt nem viszonozzák, sőt, negatívan fordulnak felém, tudnom kell mikor adjam fel és őrizzem meg a büszkeségemet.

De a legnehezebb az lesz, hogy ahhoz tartsam magam, hogy eltűnök M és E életéből. Azt mondtam nekik, hogy eltűnök az életükből. Majd mindennap emlékeztetem magam arra, hogy ők is ezt akarják. Szépen kapom az ívet a hátam mögött: "Azt hitte, hogy egy sms-sel el van intézve minden és majd szóba állok vele? Hogy újra barátok leszünk? Ez hülye. / Miért nem érti meg, hogy nem akarok tőle semmit? Hagyjon már békén! Nem fogja fel?" Stb. Még a hangjukat is hallom szinte.
Már nincs visszaút, semmi nem lesz úgy, mint rég. Ezek a hidak már fel lettek égetve. Lesznek még álmatlan éjszakáim, úgy érzem.

Talán túlságosan türelmetlen vagyok magamhoz. M-ből is pikk-pakk eltűntek az érzések, és én is ezt szeretném, de nálam ez egy hosszabb folyamat lesz, megpróbálom elfogadni, és nem óriásit ugorni, hanem lépésekben haladni előre. Figyelek Istenre, nézegetem a golgota.tv-t, olvasom a Bibliát és kilakoltatom a kis csontijaimat, meg a mumusaimat. Rájöttem arra, hogy mivel minden gyerek a szüleit másolja le, és elsősorban az ő viselkedésmintáik az alapjai a sajátjainak, jobb, ha nem lesz gyerekem.

Nagyon rossz anya lennék, nem kellene, hogy ilyen egy személyiségtől eltanuljanak bármit is, előre tönkretenném a gyerekeimet. Jelenleg az is komoly meló, hogy egyáltalán elviselhető legyek, nem hogy jó barátnő, barát, vagy társ, feleség, netán anya. Szerintem maradok a karriernél, mert abban senkinek nem fogok ártani. A főnököm lesz a példaképem. Nagyszerű nő, okos, kedves, rendkívül jó abban, amit csinál. Valami ilyesmi szeretnék én is lenni. Megállni a helyem nőként, a munkámban, a suliban. Lehet elkezdem a pszichológiát, talán van érzékem ahhoz, hogy másoknak tanácsot adjak, és segítsek, ha már magamon nem tudok, lehetne hozzátenni. :) 

Szerintem a régi facebook-om jó időre deaktiválásra kerül. Azért azon meglepődtem, hogy miután 1 hétre visszaléptem, mert talán addig volt aktív, jó páran megjegyezték, hogy jól eltűntem. Azon lepődtem meg igazából, hogy volt, aki egyáltalán észrevette. Amúgy a kis tündérbogárkákért fáj nagyon a szívem, hogy mostantól velük sem fogok találkozni, meg az egész családdal. Vasárnap volt az utolsó nap, hogy láthattam őket. Az anyukájuk meg már a közös nyaralást tervezte... egyszerűen ez kivitelezhetetlen a jelen fennállás szerint. Mi nem lehetünk jóban. Egyik családdal sem, mert van, aki utál közülük. És ez így "törvényszerű". Nekem kongatják a harangot.