Igaz az, hogy az elfogadásban irgalmatlan nagy erő van. De nem csak erő, hanem szabadság. Észrevettem magamon, hogy amikor valami padlóra küld, és egy ideig tartó fetrengés után megemberelem magam, hogy na most már elég ebből a hisztiből, önsajnálatból, nyavalygásból, önmarcangolásból stb., és feltérdelek, vagyis összeszedem magam, az mindig önismerettel kezdődik. Hol rontottam el, hogyan kellett volna, és hogyan fogom legközelebb csinálni, hogy ugyanazt a hibát még egyszer ne kövessen el. Vagyis tanulok. Tanulok a hibáimból, a fájdalomból, erőt nyerek, hogy erős legyek, megélem a fájdalmat, ami piszok kegyetlen és "fájdalmas", kihúzom a fejem az érzelmeim seggéből, és felállok. Na eddig eljutni a rohadt nagy meló. Amire sokan nem képesek. Azt mondani, hogy oké, ez az a pont, aminél változtatok. Felemelem a tekintetem, kihúzom magam, és megnézem, hogy ebből a "szarból", ami van az életemben, milyen jót tudok kihozni. Ez nem feltétlen szar, csak az ember hajlamos annak látni. 

Elfogadás. Elfogadni, hogy nem lehetek mindig erős. Hogy nem lehet mindig minden úgy, ahogy szeretném. Hogy lesz olyan, hogy míg más érzései elmúlnak, addig az enyém megmarad, sőt, az élet iróniája, hogy akkor a legintenzívebb, legerősebb, amikor a másiké megfakul, majd eltűnik. Elfogadni hogy szeretem. Elfogadni, hogy elment. Elfogadni, hogy fáj. Elfogadni azt, amin nem tudok változtatni, szintúgy azt, amin meg igen. Elfogadni, hogy hibázhatok, és hibázok is, de ettől nem leszek rossz ember, vagy szerencsétlen, idióta, buta. Elfogadni, hogy kudarcot vallok, elfogadni, hogy vannak rossz tulajdonságaim, és ennek ellenére szerethető vagyok. Elfogadni, hogy nem csak lehet engem szeretni, de szeretnek is, és én is szerethetek, igaz, nem választhatom meg kit. Elfogadni, hogy a szeretet lehet viszonzatlan, feltétlen, mindent legyőző, erősebb, mint a halál, kitartóbb mindennél. Elfogadni, hogy nem tudom feladni. Elfogadni, hogy nem mindent tudok elfogadni. Elfogadni, amikor nincs más opció, csak elfogadni... 

Jól haladok magammal, most azt kell mondanom. Gőz erővel tanulmányozom a környezetem, saját magam, néha ledöbbenek azon, ami bennem van, azon, hogy eddig nem vettem észre, sőt, hogy eddig nem vettem kezelésbe.
Ma, miután hazaértem, nem egyből húztam a szobámba a "kis", igazából batár nagy bögrémmel, hanem leültem a konyhában a családomhoz. Hallgattam, ahogy sztoriznak mindenféléről, majd kérdezték milyen napom volt. Aztán más dolgok jöttek szóba, az érzelmek, hogy nem múlnak el egyik napról a másikra. Rájöttem, hogy kommunikálnom kell azt, ami bennem van, vállalni az érzéseimért a felelősséget, és most ezt tettem. Hiszen néma gyereknek anyja se látja... És nem ők tehetnek erről a tehetetlen helyzetről, ami kialakult. Nem csak kontrollálnom, hanem megszüntetnem kell ezt a belső feszültséget, ezért elkezdek futni. A lelki dolgokon pedig minden erőt mozgósítva dolgozom. Felszabadít, amikor felfedezem, milyen sötétségek vannak bennem, mi váltotta ki, de leginkább az, hogy tudok tenni ellene és teszek is, hogy ne bizonytalan kislányként éljem le az életem, tele belső feszültséggel, szorongással, félelemmel, gyávasággal, kétségekkel, szenvedéssel, sebekkel, hanem lehet teljes, egész, szép, határozott, kitartó, igazi nő, a nőiség minden felelősségével, szépségével, feladatával, tulajdonságával. Jó érzéssel tölt el, hogy az érzelmi területeken is elkezdtem felnőni, amit mi sem mutat jobban, mint az, ahogyan azokról az emberekről beszélek, akikkel nem vagyok már jóban, pedig régen aktív szereplői voltunk egymás életének.

Nem hagyja el a számat rosszindulatú megjegyzés, nem akarok nekik rosszat, senkit sem hangolok ellenük. Ha van valami, amit örülök, hogy lemásoltam a családtagjaimtól, az ez. Hogy sosem volt itthon "divat" mások szidalmazása, noha bőséges okok álltak volna rendelkezésre, hogy ezt megtegyék. Az apámat sem szidták soha, sőt! Dicsérték! Hogy milyen rendes, okos ember. Pedig elhagyta az anyukámat, engem pedig születésemkor. Hálás vagyok, amiért úgy nőhettem fel, hogy meghagyták nekem azt az esélyt, hogy eldönthessem, meg akarom-e ismerni, és ezt azáltal, hogy nem sulykolták belém a véleményüket róla, hanem hagyták, hogy én tapasztaljam meg milyen ember, és így formáljak véleményt. Ha lenne gyerekem, ezt biztos megtanítanám neki. Hogyan vélekedjen valakiről szeretettel, akkor is, ha csúnyákat mond az a valaki róla, ha kavarja neki a kakit, ha mindennek elhordja a háta mögött, ha rosszindulatú dolgokat terjeszt róla, ha másokat ellene hangol. Hogyan szeresse azt, aki bántja. Hogyan fogja meg azt a kezet, ami megüti. Hogyan ölelje meg azt, aki ellöki magától. Hogyan ne adja fel. Elfogadtam már, hogy nem tudom hogyan kell feladni helyzeteket, embereket. Egy darabig haragudtam magamra, hogy képtelen vagyok elengedni embereket, olyan erős akarat van bennem, hogy küzdjek értük. Haragudtam magamra, amiért szeretek olyanokat, akik engem nem. Amiért törődök velük. De már nem teszem. Ez is én vagyok. És ez nem feltétlen rossz dolog, csak jelen esetben nem hasznos.

Azt hiszem, hogy nem csak biológiailag, vagy a törvény előtt nőttem fel, hanem érzelmileg is. Vannak területek, ahol gyenge vagyok, de ezen lehet javítani. És vannak, ahol meg erős. Egyre jobban érdekel a pszichológia, és egyre többet gondolkozom azon, hogy második diplomának megcsinálom. Nagyon sokat foglalkozom a lélek dolgaival, mind keresztény, mind emberi viszonylatban. Amiket megtanulok, vagy elolvasok, azt magamon tesztelem először. És működnek. Hasznos az önismeret. Kicsit, mintha használati utasítást írnék magamhoz. 
Egy percig nem bánom, ha egyedül fogom leélni az életemet, mert az egyedüllétnek megtaláltam az előnyeit, és amúgy is, úgy tartom, hogy aki nem tud egyedül boldog lenni, az kapcsolatban sem tud majd az lenni, mert folyamatosan a másiktól várja majd, hogy boldoggá tegye. 

Mamám azt mondta nekem, hogy erősebb vagyok, mint voltam. És ezt nem azért mondja, mert ezt akarom hallani. Hanem, mert ez az igazság. És annak is érzem magam, erősnek. Nem szenvedek, nem hisztizek. Emelt fővel viselem a "vereséget", mert tudom, hogy valahol győztem, és még megnyerhetem a csatát.
Ugyanúgy szeretem, ugyanúgy hiányzik. De azáltal, hogy tiszteletben tartom a döntését, és ez az elsődleges, hogy nem csak tisztelem, de elfogadom is ezt, meg tudom őrizni a tartásom, egészséges mértékig a büszkeségem is, és a nőiességem is. Ha kell, kimondom, ha kell, kimutatom, de nem rejtem el, vagy szégyellem, hogy vannak érzéseim, sőt, megmerem élni ezeket, és vállalom őket, ahogy a felelősséget, ami ezekkel jár. De nem alázom meg magam azzal, hogy elkezdek szeretetért könyörögni, vagy hogy visszajöjjön hozzám. Nem fogom hívogatni, vagy írogatni neki. Ha akar, keres. Tartom magam ahhoz, amit írtam neki, hogy eltűnök az életéből. Egyértelműek részéről a dolgok, mint az, hogy az ég kék. Törődök vele, ez igaz, mert pár nappal ezelőtt még megkérdeztem hogy van, de ez nem kölcsönös, mert fordítva ez nincs így.

A közönyösséget és a közömbösséget, ezt a ridegséget nehéz volt elfogadni az elején, főleg, hogy napi szinten beszéltünk korábban, ez fájt is, de mit vár az ember egy olyan személytől, akinek nincsenek felénk érzései? Egy dolog maradt megoldatlan: a kapcsolatom a családjával. Isten azt mondta, hogy ne adjak fel embereket, csak bízzak benne, és adjak neki egy esélyt. Legyen. Jobbat amúgy sem tudok. Nem szeretném megszakítani velük a kapcsolatomat, ragaszkodunk egymáshoz, úgy érzem valami különleges kapocs van közöttünk, mert amikor el akarok tűnni az életükből, folyton feltűnnek. Olyan furán közeli a kapcsolatom vele, sokszor érzem azt, hogy nem csak, hogy a lelkemig lát, hanem maximálisan meg is ért. Nem tudom a Balcsis dolog hogy lesz megoldva, eléggé evidensnek vette az anyukája, hogy én is megyek. Pedig nem mondtam igent, és nem is biztos, hogy van úgy szabim. Valahol foglalkoztat, hogy hogy néz már ki, hogy az exem családjával lemegyek pár napra a Balcsira, úgy, hogy ő meg utál? Valahol meg pont nem érdekel.