Átjött értem Kristóf, aztán elmentünk teázni egyet, meg autózgatni, amíg kibeszéltük az élet nagy dolgait. 
Valami megváltozott benne, illetve rajta, ami már akkor szembeötlött, amikor beültem a kocsiba. Aztán mesélt a barátnőjéről, hogy vannak mostanság, és kimondta a kulcsszót: abbahagyta az idegeskedést amiatt, hogy keveset találkoznak, befejezte az agyalást, hogy amikor nincsenek együtt vajon kivel van, hol van, mit csinál, vagyis nem féltékenykedik többé. Ezt én mondtam ki helyette, vagyis rákérdeztem, és mondta, hogy igen. Már nem féltékeny.

És milyen durva, hogy ez az "apró" változás mennyire meglátszott rajta. Érzelmileg elkezdett fejlődni. Tudatosan.
Elhatározta, hogy kész, ennyi volt, leszarja, ő nem fog ezen agitálni, hogy többet tesz bele a kapcsolatukba, hanem egyszerűen csak ahogy ő fogalmazott: visszavett a gázból. Már nem padlózza le, hanem szépen adagolja a kakaót.

Ettől férfi a férfi. Elég sokat gondolkoztam ezen, főleg, hogy most Csernus A férfi c. könyvét olvasom, és ott számos esetben felteszi ezt a kérdést a férfiaknak: szerintük milyen a férfi? Mitől férfi a férfi? Annyiszor találkozom ezzel a kérdéssel, hogy elkezdtem ezen gondolkozni. Szerintem milyen egy férfi?

És most rengeteg jelzőt elkezdhetnék sorolni, de egyet szeretnék csak említeni. Érzelmileg tud felelősséget vállalni.
Ez azt jelenti, hogy maga előtt is, de mások előtt is, ha szükséges kifejezi, kimondja az érzéseit, vállalja őket, felelősséggel tartozik értük. Nem fél megélni az érzéseit. Nem fél szeretni. Nem fél attól, hogy kudarc éri, mert az a lány, aki tetszik neki elutasítja. Belemegy. Kockáztat. Mert tudja, hogy a kudarc is építheti a személyiségét. 
Tovább megyek. Bátorrá teszi az, hogy ha kockáztat. Önbizalma lesz, akkor is, ha veszít, de leginkább akkor, ha nyer, és minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb önbizalomra tehet szert. Hogy növelheti, ha veszít? Hát úgy, hogy ha belenéz a tükörbe, akkor azt látja, hogy igen, lehet, hogy nem sikerült, de megpróbáltam, és megtettem, amit tudtam. Tehát, tükörbe tudok nézni, mert nem gyáva mód elfutottam a megmérettetés elől, vagy bármi elől, legyen az elutasítás, nemleges válasz, bármi, ami félelmet generál bennem, hanem belementem, és bátor voltam.
Ha meg sikerül, nos, azt nem kell leírni. Büszkeség, boldogság, sikerélmény. Elégedettség.És ez csak néhány dolog, a sok jutalom közül, ami a sikerrel együtt jár.

Tudom, hogy ki kellett volna mondanom neki, hogy szeretem, de valahol az van bennem, hogy itt már nem sok értelme lett volna ezt megtenni, még pedig azért nem, mert biztosan tudom, hogy nem érez irántam semmit.
Hülyét csinálni magamból meg nem fogok. Ezért nem tettem meg. Ha óriási nagy kockázat lett volna, akkor is elmondtam volna, mit érzek iránta, de itt adott a helyzet, nincs mit megkockáztatni. Van egy elutasítás, egy viszonzatlanság. Nem hogy kockázat, esély sincs. És sokan ezt nem látják meg. Hogy már nincs mibe kapaszkodni, vagy miért küzdeni, hanem csak mennek előre, mint a buldózerek, saját magukat ledozerolva, megalázva. Ha tudnám, hogy akár egy ici-pici lehetőség is van arra, hogy érez valamit, ergo, ha nem hallottam volna vissza azokat, amiket, és nem közölte volna ő sem, hogy "ne értsem félre, csak beszélgetni akar", akkor simán kockáztatok, akkor is, ha tudom, hogy veszíthetek, sőt,egyenesen felnyalhatom a padlót, akkorát is bukhatok. De ha ez azzal jár, hogy amikor belenézek a tükörbe azt látom, hogy nincs bennem kétség, hogy mi lett volna ha, ha azt látom, hogy hű voltam önmagamhoz, és bátor voltam, igen, nekem ettől is nő az önbizalmam. Hogy mindent megtettem, amit lehetett. Ezért is nehéz most, mert azzal is tisztában vagyok, hogy a kapcsolatunkat tekintve többet is meg tudtam volna tenni, de nem tettem meg. Most meg már hova kalimpáljak? :)

Kristóf egyébként megfogalmazott valamit rám nézve, még pedig azt, hogy nekem kell az izgalom. Érti ezt úgy, hogy ne unatkozzak, kell egy kis bonyodalom, mert a túl egyszerű dolgok nem jelentenek kihívást. És igaza van.
Ő egyébként egy végtelenül jó indulatú, kedves, okos, kicsit féltékeny típusú, nyugodt ember. A nekem már túl nyugodt kategória. Meg amúgy sem beszélhetünk kémiáról, mindamellett, hogy a személyiségünk sem passzol.
De mint barát, nagyon szeretem, és szeretek vele időt tölteni, mert tényleg szórakoztató, és jókat lehet vele beszélgetni, mindenről. Ugyanakkor tudom, hogy nekem olyan férfire van szükségem, aki képes lángra lobbantani, vagy megszelídíteni a tüzet bennem.

Alapjáraton nyugodt embernek tartom magam, de néha ott van bennem a kalandor, aki csak menne, és menne, és menne, ott van a spontaneitás, a vágy a kihívásokra, a megfejteni akarás a bonyolult helyzetekre, személyiségekre nézve, egyenesen vonzanak az ilyen emberek. Szeretem a saját és mások határait feszegetni, és nem válogatok az eszközök közül. Elkap a gépszíj, és elkezdek játszani, és figyelni, hogy kinél meddig mehetek el. Mostanában egyre kevesebbszer jön ez elő, pedig ilyenkor érzem aztán igazán, hogy élek. Amikor hagyom, hogy a bennem lévő őrült egy kis teret kapjon. És énekeljek, táncoljak a kedvenc zenéimre miközben öltözök, vagy csak úgy, akár főzés közben, vagy, amikor takarítok, vagy tanulok, esszét írok, mittudomén, vezetek. Szükségem van arra, hogy néha "idióta" legyek, mert a hétköznapokban meg felnőttként kell helytállnom, kevesebbszer viccelődve. Hiányzik az őrültködés. D-vel hetente, vagy kéthetente egyszer mókázunk, és annyira jó, amikor senki nem szól rám, hogy idióta vagyok, hanem csak poénkodunk, és szakadunk egymáson. 

Azt hiszem olyan emberre van szükségem, aki nem csak hogy hagyja, hogy néha megőrüljek, hanem elfogadja ezt az oldalam és néha társam is benne. Most az jutott eszembe, amikor M-val azzal szórakoztunk, hogy ki tudja megnyalni a másikat :D Na vele aztán tudtam megőrülni. Hiányzik. Ez is.