Azt írja a Biblia, hogy Isten közel van a megtört szívűekhez. Remélem, hogy tényleg így van, mert pénteken egy jó nagyot zúztam rá az amúgy is darabokra tört szívemre, azzal, hogy szakítottam. Szóval Istenem, készülj fel, nem lesz egy sétagalopp a téma. Csak áldd meg őt, és vigyázz rá, a többit mi ketten megoldjuk, ami engem illet. Sok mindenen keresztül mentünk már így kettecskén. Köszönöm, hogy velem leszel, és meghallgatod az imáimat, érte is.
Hálás vagyok érte, és mindenért, amit együtt átéltünk, amit tanultam tőle, remélem, én is tudtam adni neki valamit, és érezte, hogy szeretem.

Írtam még annyit, hogy vigyázzon magára, hogy ne egy "szakítós" mondattak váljunk el egymástól. Egyszerűen úgy éreztem, hogy így békés a lezárás. Ez hülyén hangzik. Csak szeretném megőrizni a szívemben azt a srácot, akibe beleszerettem, és így emlékezni rá. De azt hiszem csak én vagyok ilyen láma... Az egész délután annyira gáz volt. Még néhány búcsúszóra sem méltatott, vagy hogy normális körülmények között, és ne a kollégái előtt találkozzunk, erre én még beégetem magam. Miért mindig én teszem meg azt, amit a másiknak kellene? Meg hogy nem tartom-e meg a tabletet. De hát az az övé, miért tartanám meg, ha szakítunk? Nem is értem.

A bankban is sikerült erre a bunkó és érzéketlen húzásra elpityerednem (ült a helyén, igazából miért gondoltam, hogy elköszönünk egymástól, vagy hogy megölelget, hogy nem akar elveszíteni, szeret és bocsánatot kér - igen, kivettem már a biliből a kezem, hogy ez nyilvánvalóan nem fog megtörténni), és hazafelé a vonaton is azon, amit írt.
Miért gondolta azt, hogy ezek után még fogunk beszélni? Annyit bántott, annyit sírtam miatta, annyira leszart, és még most is ilyen gyalázatosan viselkedett velem, mintha valami egy éjszakás kaland lettem volna, nem a volt barátnője, akivel majdnem 3 évet volt együtt.

Nagyon nem ezt vártam, semmivel kapcsolatban sem. Talán azért sem, mert én nem ezt tettem, és nem ezt tettem volna. Annyira nehéz, és fáj.  Fáj, hogy újfent simán, teperés nélkül lemondtak rólam. De legalább tudja, hogy miért szakítottam, és ha már máshogyan nem volt lehetőségem, elköszöntem tőle. Nem tudom miért csak Messengeren tudunk érzésekről, de bármi egyéb dologról, ami minket érint beszélni, személyesen meg nem. Lehet fél személyesen ilyenekről beszélni. Nem tudja, hogyan kezelje, parázik, ódzkódik tőle, felelősség fúúúj, érzések fúúúj.
Nem tudom, de már nem is kell ezen gondolkoznom, mert már tényleg vége. És ezt most magamnak írtam le.
Tudatosítom magamban, ízlelgetem a fájdalmat, csak hogy szokjam a következő heteket, hónapokat.
Amolyan Istisen, a búcsút is elviccelve búcsúzik. Hogy mire számított? Meleg hógolyóra. Köszi!

Megígértem magamnak, hogy ilyenen még egyszer nem fogok átmenni. Hogy olyan valakivel jövök össze, aki szintén komoly kapcsolatot szeretne, és hajlandó is tenni ezért. Aztán BUMM. Így lett a Chocapic. Semmi nem lett belőle, nem hogy komoly kapcsolat. És most megint én szeretek/szerettem jobban, és az én szívem törték össze, míg a másik rém boldog, még csak meg sem viseli a szakítás. Olyan öntelt majom gondolatnak érzem, hogy majd rájön, hogy mit veszített velem, hogy értékes és szerethető ember vagyok, annak ellenére, hogy tudom, hogy így van.
Mindent megtettem, amit az ember a szerelméért, a kapcsolatáért megtehet, ideje lezárni a dolgokat.
Még tuti lesznek nagyon nehéz napok, mint amilyen a mai is, és fogok sírni, ahogy most is, de "új örömöt hoz majd a reggel" - ahogy a Hillsong dal is szól.

Nagyon hiányzik, és fog is még. Bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok, de nem rajtam múlt. EzvanSprite.

"Dúdolom, hogy
Rajtad hogy hegedült
Az a lélek, minek nem hittem el
Hogy nem vagyok egyedül
Úgyhogy vaksötétben dúdolom"