Vettem magamnak egy gyűrűt. Igaz, nem olyan vintage-es, hanem köves, de nagyon tetszett. Nagy kő - nagy ígéret.
Leginkább magamnak. Hopeless romantic vagyok, mint tudjuk, szóval ennek a gyűrűnek jelentősége van számomra.
Szeretném - és ezt nem tudom nem olyan hülyén megfogalmazni, mint ahogyan ez most hangzani fog - megtalálni, vagy újra megtalálni, akinek egy nap majd igent mondok. Ez a gyűrű az ékes példa, hogy nem adom fel a szerelmet a csalódások ellenére sem, és egyúttal emlékeztető arra, hogy nagyon tudok szeretni, és egy nap ezt a szerető szívet adom majd valakinek, aki reményeim szerint értékelni és becsülni fogja. Én ezt tudom adni. Vannak rossz tulajdonságaim is sajnos, de remélem, hogy lesz valaki, aki a teljes csomagot akarja majd.
Mondtam, hogy béna, és szirupos... :D Reménytelenül romantikus - én szóltam.

Ma ebédnél leszaladtam a kollégáim után, és ahogy befordultam a menzára, ott állt, telefont nyomkodva.
Majdnem megböktem, hogy szia, mint régen. Fél úton állt meg a mozdulat, amikor is konstatáltam, hogy már nem vagyunk együtt. Úgy megörültem egy pillanatra, hogy látom, hogy ott van, hogy elfelejtettem, hogy szakítottunk.
Nem tudom meddig leszek még csirke üzemmódban. Ettől ugyanis annyira zavarba jöttem - hogy ennyire megörültem neki, hogy reflexből meg akartam bökni -, hogy amellett, hogy el akartam süllyedni, hogy észre se vegyen, megpróbáltam úgy tenni, mint aki nem vette észre. Azt hiszem leginkább magam előtt. Nagyon szíven ütött, hogy ekkora hatással van rám, hogy mennyire hiányzik, mennyire jó érzés látni, és hogy mennyire nem kölcsönös az egész. Igazságtalan.
Ráadásul a kedvenc ingem volt rajta (mármint rajta kedvenc), és így még felér egy kínzással is. Túl helyes.
Remélem ezt nem olvassa, mert tuti dagadt még egy számot a mellénye (így is nagy).

El kezdtem tervezni a Garda félmaratont, sőt nem csak tervezni, intézni is. Izgulok, várom, meg minden. Jöhetnek az edzések. Most tervezünk a barátaimmal is valami kiruccanást valamikorra.