De most én sem értem, hogy mi történik bennem,

Mintha sikerült volna az időben visszamennem.

Tegnap este gondoltam, hogy összefoglalom az elmúlt napokat, de aztán edzés előtt vettem két könyvet, és ebből az egyikkel töltöttem az estét (Cassandra Clare - Éjfél kisasszony). Nagyon tetszik az utóbbi időben az ilyen fantasy-romantikus-fiatal felnőtteknek (tudom, ifjúsági irodalom na, de így jobban jövök ki, hogy nekem ez tetszik :D) műfaj, olvasmányos, és jó a történet is, csak 3 óra alvás után nem jutottam túl messzire az oldal számokat tekintve.

Előző este a barátnőmmel elmentünk a hírhedt Bankár mulatóba, és hogy is fogalmazzak, nem annyira nagy durranás, mint ahogy ezt sok kollégám beharangozta. Szerintem túl van hypolva - bár lehet, hogy azért nem voltak annyian, mert ad1 ugyanott volt, ad2 nem mindenki kapott hírlevelet az új időpontról, ad3 jövő héten Sziget (erre mindent lehet fogni). A korosztályt tekintve, nálam jócskán idősebb ipsék legeltették a szemüket a hölgyeken, vagy mentek "vadászni".  Azaz nem az én világom, korosztályom, életstílusom - röviden összefoglalva.
Maga a hely (Szabadtér Bisztro) egész jó volt, a koktélok a megszokottal ellentétben nem csak nyomokban tartalmaztak alkoholt, hanem ténylegesen tolták bele az alapanyagot. Egy Long Island iced tea-t kértem, gondolván, hogy ahogy az a magyar vendéglátóegységek zömében lenni szokott, lesz benne valami, csak hogy elmondhassák, hogy alkoholtartalmú. Na már most, a fenéket, a fele gin, fehér rum, tequila, vodka volt, és csak azért, hogy legyen színe, kapott egy kis Pepsit. Nagyon édes volt, és annak ellenére, hogy édesszájú vagyok, nehezen csúszott le. És rendkívül ütős is volt, úgyhogy már az első korty után eldöntöttem, hogy a következő az bizony nem Long Island lesz, mert nem kívánom talajrészegre inni magam. 

Barátnőmnek megjelent a kavarós pasija (nem járnak, csak olykor-olykor időt töltenek együtt), és ott szétesett szegény. Másik lánnyal érkezetett, és noha megbeszélték mi a szitu köztük, azért szarul esett neki. 
Ahhoz képest, hogy koktélozni jöttünk, és gondoltam kicsit dumálgatunk mindenféléről, érintve kinek, mi a helyzete a férfiakkal, az ő lelkét ápoltam egész este, még hajnalban az ágyban fekve is. És őszintén, jól esett a saját lelkem helyett más lelkét vigasztalni. Jól esett nem az én érzéseim rendszerezni és dobozolni, újra átgondolni a szakítást, a kapcsolatot (mint amikor év végén az ember az életével teszi ugyanezt). Egy kicsit elodázom a dolgot, egy hét telt el a szakítás óta, és néhány nap, mióta nem beszélünk, és leginkább próbálok nem arra gondolni, hogy hiányzik, és nem érezni, amit érzek. Még kell egy kis idő, de nyilván foglalkozom a dologgal, mert elfojtani semmit sem szeretnék.
De azon kívül, hogy szót ejtettem róla egy-két közeli barátnőmmel, nagyon nem merültem el a témában.
Többször jut eszembe, mint kellene, és általában vagy beugrik egy emlék, vagy férfiak emlékeztetnek rá.
Ahogy profilképet váltottam, már megjelentek a "hiénák". Van egy srác, aki kb azóta nem írt, hogy van barátom, vagyis volt, de már előtte is inkább leépítettem vele a beszélgetést. Tudod, amikor az ég világon semmit sem akarsz az illetőtől, de ő nyomul, mintha muszáj volna. A másik srác meg tipikusan az a fiú, aki akkor ír, amikor képet váltasz.
Semmi szia (ami szerintem elég primitív), csak dobott egy üzenetet. Akivel meg néha szoktam beszélgetni, és igazából nem nagyon van téma, amiről lehetne csevegni, vele egyszer találkoztam, és már akkor is olyan feszengős volt az egész. Nagyon szerettem volna túl lenni az egészen. Ezek úgy összességében eszembe jutatták Istit, amikor mi először találkoztunk munkán kívül, és amit randinak is nevezhetünk, beültünk egy helyre, és addig beszélgettünk, amíg oda nem jöttek hozzánk, hogy most már szeretnének bezárni. Szerintem eddigi legjobb beszélgetésem volt.
Olyan fesztelen, könnyű, viccelődős beszélgetés volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Volt egy féloldalas mosolya, ami azonnal elvarázsolt, és a szemébe nézve úgy éreztem, mint a tengerész, aki hosszú útja után újra megpillantja a szárazföldet, úgy, mint aki hazaért. Így utólag visszagondolva, annyi mindenről tudtunk beszélgetni, annyi mindenen nevettünk és marhultunk, aztán, ahogy fogyott részéről az érdeklődés felém, minden szépen lassan kikopott. Ezt sajnos az is bizonyítja, hogy az utóbbi hónapokban nem fel sem merült, hogy hogy vagyok (ellenben Jucit emiatt fel kellett hívni... de hogy a barátnője hogy van, az kit érdekel), sőt, miután megkérdeztem, hogy milyen napja volt, visszakérdezni már "elfelejtett". Magyarán már nagyon régóta nem érdekeltem egyáltalán. 
És még hány ilyen eset volt... E mellett az elköteleződéstől való félelem összes jelét, tünetét hozta, ahogy a könyvben is megírták, amit egyszer olvastam, és elküldtem neki, hátha segít. Nyilván azzal a lendülettel törölte, ahogy megkapta. Ezért szakítottam, mert letojt, és mert úgy bánt velem, aminél az ember lánya sokkal többet érdemel, főleg azt, hogy szeressék, megbecsüljék, értékeljék - amit ő nem tett meg, csak a kapcsolatunk elején.

Én pedig annyira kis naiv csirke voltam, hogy azt hittem, ő is az igazi énjét mutatja. A valóság, mint a cowboy filmekben a lengő ajtó, oda-vissza pofán csapott. És igazából megérdemeltem, ha már ennyire hülye voltam, hogy ennyi esélyt adtam, a semmire. Azt a srácot szeretem, aki leült velem szemben a kávézóban, és órákat beszélgettünk. Azt a fiút, akivel a TESCO közepén bolondoztunk, aki úgy nézett rám, mintha a legkivételesebb lány lennék az életében, aki tényleg örül nekem, és hálás értem. Aztán félév után valószínűleg előjöttek a parái, mert érezte, hogy ez komolyodik. Vagy a fene sem tudja, nem akarok találgatni, de az tuti, hogy vannak félelmei az érzelmi felelősségtől, az elköteleződéstől, a kompromisszumoktól, magától a párkapcsolattól. Bármennyire fáj, és hiányzik, szakítanom kellett, mert egy olyan méltatlan helyzetté fajult, amiben én megyek tönkre, nem ő.
Ő feltételezem halál jól van, és boldog, folytatja az életét tovább, annyi különbséggel, hogy mi már nem beszélünk, na nem mintha ez hiányozna vagy fájna neki. De majd én is jól leszek, és el fog jönni a pillanat, amikor nem hiányzik, nem szeretem, nem gondolok majd rá. Csak ez most még egyelőre hosszú idő. A legjobbakat kívánom neki, hogy legyen bátorsága szembenézni és legyőzni a félelmeit, vállalni a felelősséget a semmiért is ("Nem csináltam semmi rosszat"), mert egy nagyon értékes ember.