Elraktam a közös képünket, tartom a futós edzéstervemet, főzök mindennap, tervezem a felújítás következő lépéseit, megvettem az anyagokat - elkezdtem úgy élni, ahogy előtte is tettem. Megnyomtam az újraindítás gombot.

Ettől függetlenül sokszor eszembe jut, felvillanak közös emlékek, és talán pont ezek miatt jöttem rá arra, hogy bármit csinálok, hogy elfelejtsem, az időt nem tudom felgyorsítani. Türelmesnek kell lennem magammal, és elfogadnom, hogy időre van szükségem a továbblépéshez, ahhoz, hogy elfelejtsem, és az érzéseim iránta elmúljanak.
Együtt kell élnem az idővel. Ahhoz, hogy a sebeim meggyógyuljanak, mert vannak, és ezek bizonyítják, hogy megpróbáltam, bátor voltam, esélyt adtam a szerelemnek, mégha nem is úgy sült el, ahogy szerettem volna, de voltam elég bátor ahhoz, hogy megnyíljak valakinek, hogy közel engedjem, hogy elfogadjam a szeretetét, és hogy én is szeressem, magamat adjam neki. Ahogy vagyok. Egy lettem a szerelem bátor katonái közül, és egyáltalán nem bánom, sőt. Most már tudom, milyen kitartó és erős vagyok, ha a szerelmemről van szó, bármennyiszer is mondjam közben, hogy elég volt, nem csinálom tovább. Maradtam, mert mertem teljes szívből szeretni, mertem hinni benne, bennünk, és mertem mindent megpróbálni, amit tudtam. Maradtam, mert erősebb volt az iránta érzett szerelmem, mintsem feladjam. De ha nem szeretnek valahol, ha nem becsülnek meg, ha nem értékelnek, és nem tesznek meg mindent azért, hogy ne veszítsenek el - akkor menned kell, lépned kell, akár tetszik, akár nem. Mert olyan embert érdemelsz, aki ugyanezt megteszi érted, és akinek nem fontosabbak a barátai, a munkája, az edzés nálad. Aki nem kifogásokat gyárt, csak azért, hogy ne legyen veled, és ne kelljen szembenéznie azzal, amit érez, vagy amit éppen nem.

Továbbra is hiszek abban, hogy egy nap úgy szeret majd valaki, hogy nem akar elveszíteni.
De azért még szeretem, és nagyon hiányzik, a fene egye meg :(