Letöröltem minden képet a közösségi médiában, és tudom, hogy nagyon gáz, de végigpityeregtem és írtam az egészet, ahogy újra előjöttek azok a kedves emlékek. Konstatáltam, hogy csak én raktam fel közös képeket  (leszámítva egyet-kettőt, amit ő) az egész idő alatt, amit együtt töltöttünk. Ennyire nem jelentettem neki semmit. Ennyire nem volt büszke rám, hogy a "párja" vagyok. Ennyire nem voltam a barátnője még az ő szemében sem.
Mire az egész procedúra végére értem, kimertem mondani magamnak, amit hónapok óta erősen tagadtam, még Istinek is: szerelmes vagyok belé.

Nem akartam kimondani, mert tudtam, hogy rettenetesen fájni fog, ha majd szakítunk, ami ugye meg is történt.
Nem akartam kimondani, mert tudtam, hogy ő egyáltalán nem így érez.
Nem akartam kimondani, mert akkor nem lesz visszaút.
Nem akartam kimondani, mert a viszonzatlan szerelemnél alig van fájdalmasabb dolog.

Az utolsó kapcsolódási pontot is megszüntettem vele, amit nagyon vonakodtam megtenni. Nagyon ritkán néztem rá Find my friends-en, valahol arra vártam, hogy majd ő megszünteti a helyzet megosztást, de leginkább én nem akartam tőle még elszakadni. Tudom, hogy gáz, de így még úgy éreztem, hogy egy kicsit tartozunk egymáshoz.
De ma leállítottam a megosztást, és letöröltem. Láttam, hogy Kenesén van, és ez egy kicsit összetört.
Hogy ő már túllépett rajtam, hogy ennyire nem jelentettem neki semmit, már nem érdekeltem annyira sem, hogy tegyen értem, a kapcsolatunkért, de másokkal elmegy mindenhova. Ő ezt már nem akarta, ezért nem tett semmit.
És ezzel elég fájdalmas volt szembesülni, főleg a fenti tény miatt, amit leírtam. Borzalmasan fáj elengedni őt, annak ellenére, hogy tudom, hogy ő már réges-régen elengedett, és azt várta, hogy mikor szakítok, mert ehhez gyáva volt.

Abba kell hagynom a reménykedést, hogy visszajön, mert nem fog. El kell engednem, és lezárnom a köztünk lévő dolgokat, hiszen már ő is megtette. Miért ilyen nehéz mégis? Miért csak nekem fáj? Miért vannak még mindig ilyen erős érzéseim iránta?

Tegnap reggel imádkoztam, mert olyan fura érzésem volt, amikor Istire gondoltam. Éreztem, hogy szeretem, de olyan fura érzésem volt emellett, és kértem Istent, hogy mutassa meg mit érzek iránta. Eleinte azt hittem ürességet. Hiányt.
Most már tudom, hogy próbáltam elrejteni magam elől a nyilvánvalót, hogy szerelmes vagyok. És ehhez az kellett, hogy majdnem átmenjek előtte az úton, hogy lássam hol van (pedig csak le akartam állítani a követést), hogy levegyem a számomra legkedvesebb képeket, hogy lássam milyen boldog voltam vele - ezek által szembesüljek azzal, amit érzek iránta.

Azt hiszem most már amúgy is mással van együtt, de ha még nem is így lenne, ő nem szerelmes belém, sőt.
Ideje nekem is tovább lépnem, ahogy ő is megtette, és kitalálni, hogy mit kezdek a szerelemmel, amit érzek.