Egy hete kb. borzalmasan alszom, és ez nem nyavalygás, tényleg. Lefekszem, többször megébredek éjszaka, forgolódom, alig tudok visszaaludni, úgyhogy a mai korán kelés a verseny miatt nem okozott gondot. 3-kor az eső először halk, kedvesen bekopogtató hangjára ébredtem, azán már nem volt olyan kedves, mert tudtam, hogy
5:30-kor indulnom kell, és nem szeretnék rommá ázni. Mire elindultam valamelyest elállt.

A barátnőmmel végül Veszprémben találkoztunk, elmentünk a versenyközpontba, átöltöztem, addig ő átvette a rajtcsomagunkat. Nagyon hideg volt, fújt a szél, szitált az eső. Futás közben ez mintha megszűnt volna, nagyon ritkán csapott meg a jeges szél, egyszer eredt el úgy jobban. A pálya nagyon klassz volt, igazi kihívás, mert már az első km-en egy combosabb emelkedővel találta szemben magát az ember. A többi négyet is megfutottam. Az idővel is elégedett vagyok, a teljesítményemmel is. Meg is lettem dicsérve. Boldog vagyok. Az ilyen apró dolgok, mint hogy jól sikerül egy futás, megdicsérnek, boldoggá tesz. Az élet apró örömei. Mindenért hálás vagyok, és most tényleg ezt érzem. Hálát, szeretetet, örömöt. Hiszek Istenben, és abban, hogy meghallgatja az imáimat.

Miközben küzdöttem az elemekkel és az emelkedőkkel, valahol a 6., talán 7. km-nél gondolkoztam azon, hogy ez a rendkívüli időjárás a futással kombinálva olyan, mint most az életem. Küzdelmes, szenvedéssel, szomorúsággal, viszonzatlansággal, veszteséggel, csatákkal, veszekedésekkel, mindenféle akadállyal teletüzdelt, ugyanakkor ott van bennem az erős hit, az állhatatósság, az erő, hogy továbbmegyek. Ott munkál bennem a kitartás, hogy végigfutom a pályát, bármennyire fáj a szívem, bármennyire küzdök azzal, hogy hiányzik, bármennyi veszteség is ért. Bátor vagyok, erős és minden körülmény ellenére legyőzöm az "ellenséget". Bármin végigmegyek, mert erős vagyok.
Egész életemben küzdöttem, és csak a legutolsó utáni pillanatban adtam fel, ahogy Isti esetében is. Sokszor mondtam, hogy elég, és nem csinálom tovább, de annál sokkal jobban szeretem, mint harc nélkül feladjam.
Hiszek abban, hogy egyszer olyan társam lesz, aki hasonlóan érez majd felém.

Szóval ez a futás szuper volt, lelkileg is. Nem hallgattam közben zenét, mondhatjuk úgyis, hogy befelé figyeltem.
Tegnap nagyon sokat sírtam, annyi minden fájt, búcsút vettem a közös pillanatoktól, emlékektől, álmoktól, tervektől, vágyaktól. Olyan nehéz ezekről lemondani. És a szerelemmel most nem is tudok hirtelen mit kezdeni. 
Ahogy Zorán is megénekelte: "A szerelemnek múlnia kell, ha múlnia kell, fájnia kell." Ha más nem, kifutom magamból.

Valahányszor elakadok az életem valamelyik területén, önfejlesztek, önvizsgálok, és ilyenkor rengeteg mindenre rájövök. Ahogy most is. Az önismeret nagyon sokat ad (a futás is). Amire ma rájöttem, hogy hol rontottam el, az az, hogy:

- "én vagyok a hülye, mert már sokkal előbb meg kellett volna tennem. De ez az én bajom. Az ő baja? Ha neki nem kellett az odaadásom, a szerelmem, a jelenlétem, a törődésem stb., más sokkal jobban fogja majd értékelni, és megbecsülni. Nem tett értem semmit, hülye voltam, hogy én meg annyit adtam, magamból, a szívemből."

- "a szenvedély nem lángol, nem lángolhat minden nap ugyanannyira, ezt én is tudom. A hétköznapokban is meg kell találni az egyensúlyt, azt az “életet”, amit mindketten élni tudunk. Én mégis, hittem benne, hogy a szerelemhez hozzátartozik, hogy megteszek mindent. Mindent. Még azt is, amit neki kellett volna."

- "hogy mi volt a legnagyobb baj? A “szerelmem ürügyén” elkényeztettem. Naná, hogy tudnom kellett volna, hogy nem nőtt fel. Nem, az nem a felnövés, hogy munkád és pénzed van. Az már inkább az lett volna, ha ő is felelősséget vállal, vagy inkább részt (?) vállal a kapcsolatban. Nem tette. Én meg meguntam, hogy nekem fáj, hogy én vagyok a szar, mert szólok, mert mondom. Mert "morgok", amikor annyit láthatott az arcomon, hogy megbántott, vagy hogy fájnak dolgok. Lehet nekem is full közönybe kellett volna váltanom, ahogy ő is tette, csak engem érdekelt. Ő maga, a kapcsolatunk, meg akartam úgy igazán ismerni, szeretni, hosszú távra tervezni. 

- a legjobban azt sajnálom, hogy egy idő után csak a rossz tulajdonságaimat látta, és talán emiatt is kezdek más lányok felé kacsingatni, feléjük nagyobb érdeklődést tanúsítani. Én voltam a boszorkány a szemében.

- jobban és pontosabban meg kell tanulnom kifejezni magam, és lehűteni a fejem, amikor felhúzom magam. Nem az érzések irányítanak, hanem én. 

- meg kell tanulnom nem fennakadni dolgokon, amikben a másikkal nem egyezünk, vagy nem értünk egyet

- bátorrá kell válnom bocsánatkérésben, és amit tőle tanultam: ne menjen le a nap a haragommal. Bármennyire is haragszom, mert a másik megbántott, és tudom, hogy neki kellene bocsánatot kérnie, nem leszek attól kevesebb, gyenge, ha én megyek oda hozzá és megszeretgetem. Mert én is erre vágyom, hogy ilyen helyzetben odajöjjön és megöleljen, hogy attól, hogy most haragszik rám, még szereti a hülye fejem.

- ne legyek ennyire makacs. Basszus ezzel lövésem sincs mit fogok kezdeni. Lehet alkalmazom a fentit, és ha túl makacs lennék, megszeretgetem a másikat, hátha kevésbé lesz rám ideges :D Vagy dobálok csokit messziről :D