Tegnapra virradóra volt egy álmom, amiben Istivel és a barátaival utaztunk valahova. Az autóban végig hűvös, elutasító, távolságtartó volt velem, és emlékszem, hogy ahogy mostanában menetrendszerűen, fel is ébredtem ezután az álom után. Borzasztó érzés volt az egész.

Erre tegnap gondoltam hozok magamnak tízórait, és ahogy jöttem fel a lépcső fordulóban megláttam. 
Ilyen nincs, gondoltam magamban, eddig olyan "profin" kerültem, és a hátán kívül sosem futottam bele. Tegnapig.
És mint az álmomban: hideg, távolságtartó, elutasító viselkedésben volt részem. Kaptam egy helló-t, majd rám csapta az ajtót. Néhány lépcsőfoknyira voltam az ajtótól, és még az idegen kollégák is megtartják a másiknak az ajtót, ha látják, hogy egy szintre tartanak. Ő tudta is. És hagyta, hogy előttem csapódjon be az ajtó.
Amikor köszöntem neki, ott volt egy kedves  mosoly az arcomon, de amikor szembesültem azzal, hogy mekkora bunkó, egyből lehervadt. Rám sem nézett, mintha egy tömeggyilkos lennék, de legalábbis egy olyan gonosztevő, aki sokat ártott neki. Borzasztóan fájt. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a fokú tiszteletlenséget és udvariatlanságot, de nagyon rosszul esett. Ahogy most leírtam, ahogy eszembe jutott ma is többször, rendkívül rossz érzés.
Nem érdemlem meg, hogy így viseltessen irányomba. Nem csaltam meg, őszintén, nem csináltam semmi rosszat.

Gyanítom, hogy haragszik Juci miatt, aki valószínűleg előadta neki, hogy őt hibáztatom, ami nem igaz.
Az egészben az fáj a legjobban, hogy esélyem sincs elmondani azt, ahogy ez történt, vagy megmutatni az üzeneteket, amikből világosan kiderül, hogy erről szó nincs. Jucinak is írtam, hogy félreértett. De tudom, hogy Isti mellette állna ki, és ha erre gondolok, hogy esélyt sem ad nekem arra, hogy meglássa, milyen ember vagyok, hogy ez nem igaz, hogy nem hibáztatok senkit, hogy csak annyit mondtam el, hogy miért haragszom, végig szemelőtt tartva, hogy Juci nem az én barátom, és Istinek szeretnék a legkevésbé kellemetlenséget okozni. Ha ő lenne az utolsó ember, sem vele beszélném meg a magánéletem. Az első perctől fogva volt vele szemben egy rossz érzésem, amolyan megérzés, és ez most sem hagyott cserben. De azt sosem gondoltam volna, hogy felhasznál bármit ellenem, hogy kb. annyira fog ismerni Isti, mint Juci, és így könnyen rosszat fog hinni rólam, mert alapból csak a rosszat látja bennem... 

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mi értelme van annak, hogy ha kedves, korrekt és egyenes az ember.
Most is az voltam, Jucival is, az anyukájával is, és mégis rám haragszanak, engem utálnak, még csak válaszra sem méltatnak. Nem hiszem, hogy bármelyik volt barátnője így nyilatkozott volna róla, hogy milyen klassz ember, milyen klassz társ lesz egyszer, és a legjobbakat kívánja neki. Hogy az anyukája csak büszke lehet rá. Pontosan.
Leírtam, amit gondoltam a fiáról, csupa-csupa jót. És annyit sem kaptam válaszul, hogy OK, CSÁ.
Elmondtam, hogy az adott emberrel mi a "problémám", és mindebből azt hozzák ki, hogy őt okolom.
Ha valaki ismer, úgy igazán, őszintén, akkor tudja rólam, hogy mindig magamban keresem először a hibát, és emésztem magam dolgokon. De elég csak visszaolvasni az írásaimat, feketén-fehéren virít, hogy keresem mit rontottam el, és hogyan hozhatom helyre. Sosem hibáztattam, vagy hibáztatok mást azért, ami az én felelősségem.
Soha. Erre Juci megkavarja nekem a szart, Isti meg elhiszi neki. Igazából sosem ismert, kb annyit tud rólam, mint a barátosnéja. És ez is nagyon rosszul esik. Hogy nem is ismer, és a szemében én vagyok a szar, aki a barátját hibáztatja. Amikor ilyet nem mondtam, nem írtam, de még csak nem is céloztam rá. Tudom, hogy sosem hinne nekem, és hiába akarnám megmutatni az üzenetet, amit írtam, és amiért vállalom 100%-ban a felelősséget, nem érdekelné, mert neki Juci szava a szent, és semmi jót, vagy jóindulatot nem lát bennem. Borzasztóan fáj, hogy nem ismer, hogy félreismert, és csak a rosszat látja bennem, azt, aki vagyok, a szívemet nem látja, és nem is látta sosem.

Az, ahogyan rám nézett, mintha a világ legszemetebb embere lennék, akitől csak rosszat kapott, kb. mint aki megölte egy szerettét, el sem tudom mondani, mennyire fáj. Megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni miatta, de most valahogy potyognak ezek a fránya könnyek. Amikor nagyon ideges lettem, mert még le sem mondtam a vitorlázást, de már beszervezte Jucit, és azt mondta, hogy amúgy is jött volna, amiről mindketten tudtuk, hogy nem igaz, mert lemondta még májusban... akkor tényleg felvettem a stílust, és úgy is írtam vissza. Aztán higgadt fejjel beláttam, hogy ez nem volt helyes, ahogy korrekt sem, és bocsánatot kértem tőle, mert ezt éreztem helyesnek.
Korrekt voltam vele, az akartam lenni, erre rám csapja az ajtót, és úgy pillant rám, olyan megvetéssel, amit még senkitől sem tapasztaltam. Összetörte a szívem, leszart az egész kapcsolatban, folyton a kifogásokat, a himi-humit kaptam, hogy nem tudja mit érez stb stb. és még ő csapja rám az ajtót... nem tettem semmi rosszat ellene.

Ezzel sikeresen elérte, hogy teljes gőzzel elengedjem, és ne reménykedjek semmiben. Nincs miben, nem is tudom, mit gondoltam. Hogy egy olyan ember, aki sosem szeretett úgy igazán, egyszersmind rájön, hogy szeret?!
Komolyan lettem volna ekkora hülye, aki szereti annyira, hogy ebben reménykedjen, és várjon rá. Ezek után biztosan nem. Aki szakítás után így viselkedik az emberrrel... ez többet mond el a személyiségéről, mint az egész kapcsolat alatt. 

Valahogy találó most ide az Amigod - Love Story refrénjének első sora:

Nem utáljuk mi egymást valahonnan?