Mostanában sokszor eszembe jut valaki, és amikor tegnap egy kolléga rákérdezett a céges közösségi napon, hogy mi már nem vagyunk együtt, mert úgy látja, akkor olyan fura érzés volt - még így egy év távlatából is rávágni, hogy nem. Mert bizony ez azonnali rávágás volt. Túl akartam esni a kellemetlen részen, ez is olyan veszteség, amiről nem szívesen beszélek, mert bárhogyan is, bármiért is ért véget, ez valahol az. Veszteség, amit az ember meggyászol, és tovább lép, hiszen ez az élet rendje. Mégha ez nálam kicsit tovább tartson is. De hát nem sietek sehova, és ez a gyógyulós időszak szerintem kimondottan fontos az ember lelkivilága miatt. Hogyan is léphetnénk túl mind az életünkkel, mind be egy új kapcsolatba, ha nem "ültünk le" magunkkal beszélgetni, számot tenni, rendbe tenni és elengedni dolgokat. Nekem ehhez idő kell, és nem csak azért, mert duplán ért veszteség.

Talán minden közül még most is a beszélgetés hiányzik - vele.
És az a valaki hiányzik, aki az első egy évben volt, akinek mutatta magát.