Még hallom a hangod. Még itt vagy minden éjjel. És csak forgolódom, százszor átélve, miért mentél el. Tudom, már változtatni nem lehet ezen. De a legszörnyűbb, hogy azt súgja eszem: nem is tenném. Megtenném újra meg újra, ugyanúgy, mert ennek így kellett lenni. Csak a szemed…

Én a magam ura vagyok. Egy kapcsolat mindent összezavar. Valaki sérül benne. Kinek kell az?

Nem akartam ordítani a fájdalomtól, ha a hiányát éreztem minden egyes szívdobbanásomban. Eljött a nap, amikor egészen egyszerűen nem akartam én már semmit. Nem bántam, ha nélkülem boldog. (...) Már nem úgy élt bennem, mint az egyetlen, a csodálatos, aki életem minden pillanatát…

Csak kíváncsi voltam, hogy vagy. Hirtelen rám tört, hiányzol nekem, és rájöttem, eddig is azért álltam ellen annak, hogy fölhívjalak, mert meg akartalak vele büntetni, de te nem érezted magad megbüntetve, így aztán semmi értelme az egésznek…

Nagyot dobbant a szívem, de nem akartam hinni neki. Már úgy éreztem, hogy megszabadultam mindentől, visszatérhetek a világba, és újra részt vehetek benne. Túl vagyok a nehezén - bár még hiányzik.

Amikor reggel felébredek, úgy érzem, valami hiányzik. Tudom, hogy valami nincs rendben, de kell hozzá egy kis idő, míg rájövök, mi is az..., aztán eszembe jut. A legjobb barátom - elment. Az egyetlen barátom. Hülye voltam, hogy egyetlen emberre összpontosítottam minden…

Nekem a szabadság kell. A levegő, a tér, hogy ne öljenek meg egyetlen pillantással, gondolattal, hogy ne érezzem azt, hogy nem jó az, ami vagyok. Még egyszer nem vagyok hajlandó elviselni azt, hogy háttérbe szorítsanak. Nem választok rosszul, most már nem fogok. Nem…