Sólyom lelkem
útra késztet.
Rabságban tartja
a sebeket ejtő élet.


Eleget pihent
oltárán a csendnek,
az önzés súlyát
letéve,

sóvárogva nézett
a messzeségbe.
Szárnyat bontva
repülne a
szabadság
fellegébe.

Fényszemű csillagok
között keringne,

földön hagyva
bánatát,
frissítő eső mosná
lélek-szárnyát,

megérintené
a meghajló szivárványt.
Aranyba mártózva
kergetőzne

a sugarát nyújtó nappal,
együtt ébredne
a pislákoló pirkadattal.

Suhanna a virágba borult,
tarka rét felett,
kitárt szárnyaival

átölelné a végtelent.

Rikoltó énekem
erről mesél,
hangjában
dalol
a remény,
hogy fantáziám
felhőiből leszállva,
érkezzek egy
szebb,
boldogabb világba.

(írója ismeretlen számomra)