Levél valakinek, akinek ezt sosem fogom elküldeni.

Kedves!

Mit mondanék neked, ha most itt lennél? Először is, bocsánatot kérnék azért és ahogyan szakítottam.
Bocsánatot kérnék, mert gyáva voltam, és elfutottam, mert nem voltam elég bátor, mert nem bíztam eléggé magamban, hogy ha nem engednél el, én akkor is képes lennék elengedni téged. Nagyon szerettelek, és ez nem egy olyan dolog, ami nyomtalanul elmúlik.

A felbukkanásod előhozta belőlem ezeket a rég "elpakolt" érzéseket. A vágyat, hogy írsz, hogy látlak és hallak nevetni, hogy megérintelek. A reményt. A szerelmet. A hiányodat. A sok jót, a sok rosszat. A vágyat, hogy legyél nekem.

Ha itt lennél előttem, megkérdezném, hogy miért írtál? Unatkoztál? Megannyi lány barátod, ismerősöd közül miért nekem írtál? Nem kellett volna felkavarni az álló vizet. Oly szépen eltemettem magamban mindent. S talán mégis ezért jöttél. Rávilágítani, hogy ha az ember letagadja is az érzéseit, azok attól még ott maradnak. Szeretném tudni ezeknek a szavatosságát? Meddig tart? Megismertem valakit, aki érdekelt is volna, mint ember, és azt hittem ezeken már mind-mind túlvagyok. De jöttél, a másik meg még az érkezésed előtt eltűnt. Te viszont jöttél. Nem kérdeztél, nem kérdezted, hogy hogy vagyok, mi van velem. Nem érdekelt, és én azt hittem, hogy ezt a játékot én is tudom játszani.
Hát nem tudtam. Nekem nem lépett senki a helyedbe, nem szerettem utánad senkit, senki sem érkezett, hogy elfeledtessen, pótoljon téged. Időt akartam hagyni magamnak, időt a gyógyulásra, az elengedésre, hogy legyen majd helye az új érkezőnek. 

Olyan kis hülye voltam.