Muszáj volt újra fellépnem. Muszáj volt újra új bejegyzést nyitnom, mert egy percre, egyetlenegy percre meginogtam.

Írtam, hogy utálom őket, írtam, hogy nincs szükségem rájuk, írtam, hogy elfelejtem őket, ahogy ők is engem. Írtam, gondoltam és így is éreztem. Most, hogy láttam képeket róluk, elég nehéz... pontosan leírni mit érzek.

Olyan rossz, hogy bármennyire is szemetek voltak velem, és nem vagyok fontos számukra, nincs szükségük rám, mégis van valami láthatatlan kapocs az ifi és köztem, ami nem tud elszakadni egyik napról a másikra, bármennyire is szeretném. Lehet, hogy ez a szövetség velük az égben kötettett, és amíg ott fent nem akarják, hogy semmissé váljon addig sosem fog. Kár, hogy ők ennyire semminek vesznek.

Megint én vagyok az, aki szenved az egész szituáció miatt. Ismét elérték a céljukat... de csak erre a néhány pillanatra, amíg visszaemlékeztem a közös emlékekre. Szép volt, jó volt, akkor. Elmúlt. És ezt észben kell tartanom. Nem szabad a szívemre hallgatni. Olyan haverokra, baráti körre nincs szükségem, ahol a lényem értéke egyenlő a 0-val. Sajnálom, hogy így alakult. És az az egészben a legviccesebb, hogy csak én szánakozom efelett.

E percben mindent lezárok velük kapcsolatban. Megígérem neked, hogy így lesz. Ha már ők így bánnak velem, egy másodpercig sem kérdés nekem hogyan kell viszonyulnom hozzájuk. Sajnálatos, hogy képtelen vagyok arra, hogy akárcsak egy kis időre is gyűlöljem ezt a "nemtörödöm veled mert nem vagy refis bagázst"...

Csak tudnám mit kellene tennem, hogy végre észrevegyenek és elfogadjanak úgy ahogy vagyok. Mert lázadásommal semmit sem érek el.

Off