Kezdem sajnálni a fiúkat. Mégpedig azért, mert látom, hogy a barátnőm hogy bánik velük. Hogy a rendes srácot felülteti, miközben azt állítja, hogy megmondja a fiúnak, hogy ő a "hivatalos" barátját szereti, akivel mellesleg azért van még mindig együtt, mert megszokta, hogy bent lóg vele Pesten és későn megy haza. Meg egyáltalán, ilyen "se veled se nélküled" kapcsolatuk van. Két éve vannak együtt, de amit ezek ketten egymással műveltek, azt a többi pár egy emberöltő alatt teszi meg.

Mindig ez van. Megcsalja, szakítanak, visszasírja magát a bűnös, sokadik második esélyt kap, és mindez előről. De ők szeretik egymást... Ez a szerelem? Én máshogy képzeltem.
Annyiszor láttam már ezt. Minden tettüknek ugyanaz a vége. De ő nagylány, érzelmileg felnőtt, tudja kezelni a helyzetet.
Hát ha most elkezdeném írni, miket csinált féltékenységében, meg mikor a bosszú vezérelte, szerintem mindent lehetne rá mondani, csak azt nem, hogy éretten viselkedik.

Én csak a második helyezettet sajnálom. Ő a vigasz pasi(D).

B tudom milyen ember, és hát nem a legjobb választás. A barátnőm meg hagyja magát boldogtalanná tenni. Ő baja. Csak mindig én kaparom össze a földről, és én húzom ki a kakiból. Nem egyszer hívott fel az éjszaka közepén, és nem egyszer kellett fedeznem a szülei előtt. Velük szemben érzem szemétnek magam. De hát mit lehet tenni? Egyfelől ott van, hogy a barátom, és nem vagyok spicli, a másik meg hogy a szülők őszinteséget várnának tőlem... Amiről nem tudnak az nekik nem fáj. Jobb így nekik, higyjétek el. Néha még nekem is sok.

Nem értem ezt a leányzót. Annyi esélyt kapott már az élettől, hogy más srác boldoggá tegye, de ő mindig visszament B-hez, és szenved, féltékeny, irigy, mottójaként mondhatnám: Ha nem lehetsz az enyém, másé se legyél. Hát akkor mit vár?

xoxo,
Fürcs