Dear E.!

Egész pontosan 30 napja, hogy nem vagyunk barátok, és nem beszélünk, ahogy a barátok. 
Szeretem magamról azt gondolni, hogy erős vagyok, hogy nem fog elfújni a szél és megbírok majd állni egyedül, megbirkózok mindennel egy magam, nincs szükségem senkire, mert csak önmagamra számíthatok. Szeretem ezt gondolni... tévesen.

Fogtam a kis gondjaimat, a kis problémáimat, aminek egyedül én vagyok okozója és besöpörtem a szőnyeg alá, gondolván, hogy ha majd lesz annyi akaraterőm vagy bölcsességem, nem, inkább kedvem, akkor szembenézek vele és megoldom őket, addig pedig erős leszek, és behunyom a szemem, mintha nem is léteznének.

A baj ott kezdődik, amikor valaki tükröt tart eléd, elrántja a kis kezecskédet az arcod elől, és kénytelen vagy belenézni a tükörbe. Rákényszerít, hogy kinyisd a szemed, és meglásd azt, aki vagy, aki lettél. Mellette lóbálja azt a képet, aki lehetnél vagy lehettél volna. Előtted a csúf igazság. És ezúttal nem futhatsz el. Túl hiteles az, aki visszatükrözi azt az arcot, aki erőt ad neked, aki mindenestül szeret, aki bátorít, akinek hiányzol, aki mindig visszavár... akiben hiszel.

Már tudom mi az az érzés, ami nem hagy nyugodni. Az, ami maradt a lelkiismeretemből. Egy pici valami, cafat, bog, egy darabka belőled. Nem akartam ilyenné válni, és mégis. Tönkretettem azt, akivé teremtettél, aki lehettem volna. Eldobtam a fehér ruhás jövőmet. És nem akarok ezzel szembenézni. Túl fájdalmas. De az fáj a legjobban, hogy erre az emberre senki nem lehet büszke. Főleg te nem, akinek megígértem... Bocsáss meg!

Keresztény vagyok. Ezen senki és semmi nem tud változtatni. Amíg élek, bennem fogsz élni. Próbáltam sokadjára is más lenni, elfutni előled. Hasztalan. Ott vagy minden kőben, fűszálban. Minden levél, a szél, ahogy megsimítja az arcom, még a madarak is zengik mennyire szeretsz. És én bántalak. Mindennel, még a lélegzetvételem is bűnös.

Törd össze a szívem, és teremts bennem tisztát. Meghalok nélküled. Túl makacs vagyok. De tudom, hogy szükségem van rád, Istenem!