Az ember lelke nagyon érzékeny műszer. Mindent élesen, pontosan és tagadhatatlanul érez, tapasztal, lát, figyel.
Ha valamit a lelki szőnyeged alá akarsz söpörni, nem fog menni, mert a saját lelked elől nem rejthetsz el semmilyen érzelmet sem. Félrerakhatod az érzéseid egy képzeletbeli polcra, ahogy régen én is csináltam, és csak akkor vettem elő, amikor akartam vele foglalkozni, valamit kezdeni, vagy elfogadni, hogy igen, ezt is érzem, és nem tehetem ellene semmit sem.

Az én lelkemet, ha górcső alá vennénk, akkor tele lenne sebekkel, zúzódásokkal, karcolásokkal, hegekkel, foltokkal.
Nem lenne szép látvány. De szerintem valamennyiünk lelke megtépázott az azt ért fájdalomtól, veszteségtől, szenvedéstől, ilyen-olyan megcsalásoktól, kritikáktól, szeretetlenségtől és ezt a sort a végtelenségig lehetne sorolni.
De ettől még érzékeny minden apró változásra, ami az életedben végbe megy. Minden érzést ezektől függetlenül hihetetlen pontossággal érez.

Miért írom ezt?

Mert ma hazafelé megláttam azt, amit a lelkem legmélyére akartam süllyeszteni. Annyira jól sikerült majdnem, hogy a szívem már alig érzékelte, a lelkem mégsem tudtam átverni.
Életemben elég sok kritikus dátum van, ami ha közelít, akkor nyugtalansággal tölt el, szomorúsággal, és amikor már az adott nap elérkezett, akkor a legnehezebb "élni". 

Ezekhez a dátumokhoz most még 3 hozzáadódott. Ami most volt, az a december 20-a, amikor is, és visszagondolva, éjjel 3:34kor felébredtem a szokásos 4-fél5 helyett. 3 évvel ezelőtt, éjjel 3kor veszítettem el egy számomra nagyon szeretett és közel álló személyt. A felpörgött események elterelték a figyelmem, de a lelkem érezte, hogy közeledik ez a forduló, és megébredtem éjszaka.

A mai napot nézve, nagyon magamba zárkóztam, talán ennyire még sohasem. Beértem a munkahelyemre, és nem vágytam másra, csak zenére, csak egyedül lenni. Nagyon erős érzelmek áradtak szét a szívemben, és nem értettem miért vagy mitől. Először valaki másra gondoltam, hogy miatta lehet, hiszen az elmúlt időszak elég intenzív volt. De nem. Nem teljesen.
Bujkáltam a hangjegyekből és zeneszövegekből emelt falaim mögött, egyre csak várva, hogy valaki megmentsen. De hát ki tudná az embert saját magától megmenteni?

Aztán, pár utcányira tőlünk, amikor sétáltam haza, már tudtam, hogy milyen nap van. Neked hétfő, december 30, az új év előtti utolsó nap. Nekem egy hatalmas kérdőjel és pont együttes. A búcsú napja. Az elválásé, a veszteségé, a fájdalomé, az elkerülhetetlenségé. Azóta is mindennap elmondhatatlanul hiányzik. Talán ezért is élem meg nehezebben az elválást másoktól, azt a pillanatot, amikor tudatosul, hogy most veszítettem el valakit, akit sosem akartam volna, akit nagyon szeretek, és aki többé már nem jön vissza.  

Az utóbbi hetek elég ambivalensek, nem akarok egyedül lenni, mégsem bírom ki mások társaságában sem. De inkább vagyok a barátaimmal, mintsem magammal egy percet is. Kicsit sok volt most belőlem, legalábbis magamnak biztosan :D Kemény voltam magamhoz, a nap minden percét, óráját igyekeztem kitölteni, belevetni magam a munkába, és ez ma annyira sikerült, hogy majdnem ebédelni is elfelejtettem, ha nem szól a kollegám, hogy na mikor megyünk már... Óvatosnak kell lenni, mert vékony a határ ezen a területen, és nincs, aki visszarántson, ha nagyon beletemetkeznék a munkámba. Mondjuk ez nem ártalmas senkire sem nézve :) 

Úgy érzem, olyan dologra várok, ami sosem fog megtörténni. De holnap felejtünk. Egy éjszakára elfelejtjük, hogy egyedül vagyunk a nagy világban, viszonzatlanul és reménytelenül, alvás nélkül. Azt hiszem, már sosem fogok egy éjszakát sem normálisan végig aludni. Mindig felébredek 4 és 5 között, ha akarok, ha nem. És mivel 5-re van állítva az ébresztőm, nem szeretnék előbb kelni. De a lelkem emlékszik. Úgyhogy, most iszunk, nem kérdezünk, nem válaszolunk, őszinték leszünk, nem rejtőzünk, élünk, és boldogan :) Amíg fel nem ébredünk másnap :D

Holnap lezárjuk ezt az évet, és egy újat kezdünk, tele lehetőséggel, reménnyel, és mindennel, amit még csak elképzelni sem tudunk. Ezt kell ünnepelni. Eredetileg tequilázni szerettem volna, de eddig csak a pálinkával ismerkedtünk meg jobban és egyből szakítottunk is, ezért marad a whiskey, és amúgy is, kutya harapást szőrivel. :D

Ma az egyik munkatársam mesélte a szilveszteri terveit, és amikor valaki kimondja azt, amit te is elterveztél egykor, az azért szíven üt, főleg, hogy ő meg is tudja valósítani, mert van kivel. 
Régen szerettem volna az év utolsó napját azzal a személlyel tölteni, akit szeretek, egy üveg valamivel, átbeszélgetve az éjszakát, megnézve egy filmet, nem tudom, egyszerűen csak lenni, együtt lenni, létezni anélkül, hogy csinálnánk valamit.

Na, ezért nem nézek soha többet egy szerelmes, romantikus, vagy ezekkel teli filmet sem. Teljesen átmossák az ember agyát a szerelemről, a kapcsolatokról alkotott képéről. Maradok a horrornál és az akciónál köszönöm szépen.

Az alvásra visszatérve, ma éjszaka többször is arra keltem, hogy nem a normális testhelyzetemben fekszem az ágyban, hanem keresztbe. Akármit pakolok az ágy másik oldalára, mindig ott kötök ki. Ez is ilyen lelki áthangolódásos dolog. De ha már nem fogok átaludni egy éjszakát sem, legalább maradnék a helyemen és nem vándorolnék álmomban... :D

Még nem fogadtam el dolgokat, de arra már készülök, hogy még csak boldog új évet sem fogunk kívánni egymásnak. Hiányzik, mert vele együtt valahol a legjobb barátomat is elveszítettem a személyében. De igaza van D-nek, ez fordítva nem igaz. Meg hát most felszabadult, nyugodtabb :) Hogy is képzelhetné azt az ember, hogy hiányzik neki, amikor már nincsenek is érzései iránta, és aki iránt nincsenek érzései, az nem is hiányozhat, az eszébe se jut. Le se szarja, magyarul megmondva. Logikus :)

Annyi minden változott röpke egy év alatt...