Ezer meg ezer éve... hogy egy jó öreg Ákos dalszöveg részlettel kezdjem a mondandómat. Míg ő keresi az utat, a bajt, meg azt aki "engem akart" (csakis a rím kedvéért), én küzdök, mint malac a jégen. Már ha szabad így fogalmaznom.

Május óta nem futok, és ez a több mint féléves kihagyásom óta a második leghosszabb futásmentes időszak.
Ma úgy döntöttem, hogy talpi bőnye ide, vagy oda (bár már oda lenne... semmint ide), kimegyek ma terepre, ha letelt, aminek le kell telnie, és 17:00-át ütött a létező összes óra. Hiányzik a lelkivilágomnak, hogy menjek. 

Előző hét második felében sokat kattogtam, hogy mi a helyzet. Eddig nem volt motivációm amellett, hogy fájdogált, most, hogy eldöntöttem, hogy akkor motiváció nélkül futok, nem indulok el. És egy rém hülye gondolat miatt!
Hogy fájni fog. Eddig is fájt, és rá sem bagóztam, most meg, hogy ne keseredjek neki, hogy ez a sérülés olyan, mint a Taft (még mindig tart...), inkább fel sem veszem a nyúlcipőt. Ekkora baromságot még én is ritkán mondok magamnak. Aztán pénteken a belső cheerleader énem lenyomott egy speech-et magamnak: mitől félek?
Én, aki 30 km-et futott 1100 szinttel, aki 30 méter mélyen megcsodálta a Vörös-tengert, félek egy kis fájdalomtól?
Félek attól, hogy elveszi a kedvem, és elkeseredek? Nem létezik! Nincs az az Isten, ahogy az Üvegtigrisben is elhangzik, és számomra tényleg nincs. Mármint Isten maga van, de hogy ilyen miatt elengedjem a futás kicsi kezét...
Amikor szabályosan párkapcsolatban élünk, megyünk hóban-fagyban, télen-nyáron... 

Lett időközben egy sziámim, Frankie most már 3 hónapja boldogít. Szó szerint, ugyanis van rajta egy általam csak "Kópé üzemmódnak" nevezett gyári beállítás, amikor kópéskodik: szaladgál, játszik, verekszik, bolondozik.
Szoktam mondani, hogy ő igazából egy kutymacs, mert úgy viselkedik, mint egy kutya, semmint egy macska. 
Eldobom a játékát, és visszahozza, egyáltalán nem önzősödik, munka közben mindig az ölemben van. Ha ki is szalad a kertbe, időközönként visszafut, hogy megnézze ott vagyok-e, ahol hagyott. Néha bújócskázunk, reggel meg szundizik velem tovább (szigorúan külön alvás van, de a gyári beállítás között ébresztő óra funkció is szerepel, és vagy az óra csörgése előtt, vagy ha már hallja a dallamot odaül a szobám ajtaja elé, és nagyon erősen jelzi, hogy ő be szeretne jönni. Ha beengedem, kétszer átmászik a fejemen, mire megtalálja hol kényelmes neki - rajtam persze.
Ha nincs reggeli szundi, akkor is szalad be ajtó nyitáskor, de csak hogy a szőnyegre vethesse magát tekintetéből sugározva a "Simizz most!" mondatot. Mindig mindent kommentel, ami elsőre rendkívül szokatlan volt. Egy szó mint száz: feldobja a mindennapjaimat.

Hogy lelkileg hogy vagyok, most hirtelen nem is tudnám megfogalmazni, talán úgy, hogy vagyok, mert lettem.
Előző héten mondtam Istennek, hogy most már mondhatna is valamit, vagy tehetne, mert kicsit alkalmatlannak érzem magam a társas kapcsolatokra. Aztán megint jött egy megoldandó helyzet. Lehet, hogy a házátalakítás nehezedett rám ennyire, Pünkösdkor ment el a negyedik rendesen megpakolt konténer. Annyi mindent szeretnék, és nem tudom hol kezdjek hozzá. A kertben is rengeteg teendő van, de most már szebb, mint volt, és tele van gyümölccsel. De nem bánom, mert ahogy telik az idő, egyre jobban értékelem a csendet, amikor nincsenek gondolataim, és csak futok, vagy gyomlálok a kertben - ha valaki egyszer azt mondja, hogy ezt fogom mondani... kiröhögöm. 

Néha magányosnak érzem magam, és noha lenne kihez "szólni", valahogy úgy vagyok ezzel, hogy nem akarok senkinek sem a terhére lenni. Lehet egy ölelés sokat segítene. Sok felszínes kapcsolatot pucoltam ki az elmúlt hónapok alatt, és bár békességet érzek, valahol mégis csalódottságot is, hiszen azt gondoltam ezek többek ennél, mélyebbek, és nem csak önös érdek által vezéreltek. Van még mit átgondolni, azt hiszem.

El kezdtem az Egy gésa emlékiratai c. könyvet olvasni, igazán lebilincselő a világ, a történet, az egész könyv.
Egyszer láttam a filmet, és már akkor meg akartam szerezni a könyvet, de erre egészen tavalyig nem volt lehetőségem. Gyönyörű a képi világa, teljesen magával ragad, ahogy elmeséli a történéseket, annyira korhűen és részletesen ábrázol, hogy anélkül oda tudom magam képzelni, hogy akár behunynám a szemem. Elég nehéz lerakni.