A félelem sok mindent el tud venni az embertől, sok mindenben meggátolja, visszahúzza, gyengíti...
Ha nem féltem volna attól, hogy azt fogja érezni, hogy "nyomulok" rá, vagy azt hiszi, hogy zaklatom, akkor tudom, hogy többször hívtam volna. És lehet, hogy valahol ezt várta, hogy én keressem néha, biztos jól esett volna neki. És ez csak egy a sok közül. De én változtatok, nem pedig panaszkodom, meg jártatom a számat, hogy ez se jó, az se megy, és közben pedig akkora gerenda van a szememben, hogy az már ordítani tudna... Magadban meglátni a hibát és változni, ez az igazi bátorság és felelősségvállalás. Amikor nem a másik a hülye, mert én hülye vagyok, amikor nem a másikat hibáztatom, mert én elrontottam valamit, hanem vállalom, hogy igen, ez most az én saram... Itt kezdődik a felnőttség érzelmi síkon. Mert papíron mindenki lehet nagykorú, akkor is, ha az élet iskolájában még az első osztályban is bukdácsol... és érzelmileg gyökér, mert annyi empátia nincs benne, mint egy döglött egérben... és akkor az önzőség még fel sem került az "étlapra". Ez a csemege személyiség (saját megfogalmazás).
Sokszor nem mondjuk ki, hogy mire vágyunk, minek örülnénk. A másik meg nem gondolatolvasó, kommunikáció nélkül hogyan tudhatná mire van szükségünk?
Sokadik hiba, de legalább most már tudom. Megtanultam ezt is. Tudom, hogy ezeket a hibákat még egyszer nem fogom elkövetni, következőnek máshogy fogom csinálni. Rengeteg mindent máshogy fogok tenni.
Ha az ember nem azt nézi, hogy mennyire fáj, mennyire szereti, mennyire hiányzik, hanem észreveszi a többi "hozadékot" is, ami leülepedett a kapcsolat alján, akkor sokat tud fejlődni a személyisége, az érzelmi intelligenciája.
Most már tudom, hogy a fiúk elmenekülnek az érzelmi dolgok elől, hogy ők sem fogják kimondani, mire van szükségük.
Tudom, hogy azért nem omlottam össze, ahogy körülöttem a lányok szakítás után, mert egyrészt büszke vagyok, és ez az előnye, hogy nem esek senki lábai elé, nem könyörgök, másrészt meg hogy végig megőriztem a függetlenségem. Féltem, hogy elveszítem, de nem így történt. És azáltal, hogy megtartottam önmagam, nem függtem M-tól, megóvtam magam a széteséstől. Tudom, ki vagyok, nem határoz meg a párom, akivel éppen együtt vagyok, ezért nem is zuhanok össze, ha elhagy, mert önálló személyiség vagyok, saját gondolatokkal, érzésekkel, magánélettel, aminek csak a részese volt, de nem függtem tőle.
Sok lány itt rontja el. Olyan szinten társfüggő lesz, hogy miután szakítanak velük kapcsolatból kapcsolatba menekülnek, mert nem bírnak egyedül lenni, nem tudják többé, hogy kicsodák, mit akarnak az élettől, egyszerűen nem tudnak magukkal mit kezdeni.
Nálam ez pont fordítva történt, tök érdekes. Sosem úgy reagáltam a helyzetekre, ahogy mások megszokták, talán éppen ezért történt úgy, hogy én most találtam rá önmagamra úgy igazán. Most jutottam el arra a pontra, hogy ha belép valaki az életembe egy idő után közel fogom tudni engedni, teljesen bízni fogok benne, és úgy tudom majd szeretni, ahogy megérdemli. Hatalmas dolog ez, főleg a mai világban, ahol az emberek egy kapcsolat után teljesen elvesztik magukat, csak a fájdalmat, a szenvedést látják, csalódnak, pedig igazából az elvárásaik miatt csalódnak, olyannak képzelnek el valakit, aki nem lesz soha, csak az ő igényeiknek felelne úgy meg. Butaság. Le kell venni a szemellenzőt, úgy látni azt a személyt, amilyen, a rossz és jó tulajdonságaival egyaránt, és ebbe beleszeretni. Nem megváltoztatni akarni, a saját szükségleteire formálni.
Vannak dolgok, amiket meg tudok fogalmazni, hogy mit szeretek benne, másokat pedig nem, mert egyszerűen elemi erővel vonz, és ezt nem lehet szavakkal leírni.
De most egyelőre másra koncentrálok. Szeretnék nyáron nyelvvizsgázni, szerintem az olasz mellé felveszem a franciát is, a karrieren nagyon agyalok, hogy hogy is kezdjem el építeni cégen belül, ezenkívül már azon is gondolkozom, hogy nyáron pár napra elmennék valahova Olaszországba, de még nem tudom kivel :)
Szóval vannak tervek bőven, és szépen sorban kivitelezni is fogom mindent. Ki tudja, lehet, hogy ha úgy alakulnak a dolgok még egy kapcsolat is szóba jöhet :) Egy biztos, ugyanazokat a hibákat soha nem fogom még egyszer elkövetni. De jó most egyedül, tényleg, tudok magamra koncentrálni, sok mindent megértettem, és beleépítek az életembe, mert nem csak jár a szám, hanem cselekszem is. Ami a barátokat illeti, jó az okoskodás nélkül felépíteni az életem, felesleges tanácsok nélkül, amik nem is hasznosak, meg amúgy is, ezeket én is tudom. Nekem hiteltelen ember meg ne papoljon, mert otthagyom. Ha a saját életét nem tudja kézben tartani és úgy ossza az észt, akkor máséba miért akar beleszólni? Na, mindegy, ez volt a reklám helye :)
Még egy záró gondolat, hátha elgondolkozol rajta: ha magadért nem vagy képes tenni, akár edzés, akár tanulás, akár bármit, akkor hogy a bánatba várod el, hogy mások megtegyenek érted dolgokat, ha te nem tiszteled annyira magad, hogy megmozdulj az érdekedben? És mondok még valamit, mindenki annyit érdemel, amennyit magának ad, annyi szeretetet, amennyire magát szereti, és annyi tiszteletet, amennyire magát tiszteli. Nos? Te hogy állsz magaddal?
