Ma megkérdezte egy igazán jó fiú barátom, hogy mi van velem. És leírtam őszintén. Kevés emberrel merek őszinte lenni, főleg, hogy megkaptam azt, hogy a bonyolultságom miatt menekültek el tőlem. Mégis újfent kockáztatok, mert valahol hiszek abban, hogy egyszer lesz egy ember, aki nem fog elfutni.

Valahogy mindig jobban kijöttem a fiúkkal, talán, mert nincs az a játszmázás, hiszti, dráma, mint a lányokkal. Vannak lány barátaim is, de valahol meguntam azt, hogy valaki mindig versenyez velem, kinek van pasija, kinek jobb a pasija, nagyobb a feneke, ki jár jobb főiskolára blablabla.

Úgyhogy leírtam ennek a fiúnak, hogy mi a helyzet. Hogy próbálom magam minél jobban lefoglalni, mert ha őszinte akarok lenni, tényleg ezt csinálom. Nem akarok gondolkozni dolgokon, megválaszolatlan kérdéseken. Egyszerűen csak szeretnék boldog lenni, szeretni a körülöttem élőket, és megvalósítani az álmaimat.

Próbálom betömködni az ürességet, ami keletkezett az életemben. Nem fogok elmenekülni, vagy belemenekülni helyzetekbe, kapcsolatokba, mert ennél bátrabb vagyok. Igenis szembe merek menni az ürességgel, és harcolni ellene, értelmes dolgokkal kitölteni minden egyes napot, megélve minden érzést, és megváltoztatni azt, amit meg tudok. Miért? Mert meg tudom tenni. A nyavalygás, a kifogás nem visz előre.

De legalább megpróbálom, és nem elfutok az egyedüllét elől. Nyilván a munka, az edzés, a suli nem pótolja a szeretetet, ami kiesett az életemből, de egy ideig elfeledteti, hogy hiányzik, és segít a várakozásban. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne menjek előre és önsajnálkozzak. Ennél eltökéltebb és kitartóbb vagyok.

Ez nem jelenti azt, hogy nem vágyom a szeretetre, dehogynem. De belefáradtam a sok kamu dumába, a sok kamu kapcsolatba. 

Szeretni akarok, és boldog lenni. Ennyi az egész. Nem azt, hogy valaki bele okoskodjon az életembe, állandóan azt szajkózva, hogy támadom őt, amikor jelzem, hogy probléma van a barátságunkban. Folyamatosan elbeszélünk egymás mellett, nem értjük meg a másikat. Nem működik a kommunikáció, nincs bizalom. 
Nem akarok rá haragudni, vagy neki esni, nem akarom a kavarást, amit csinál, nem akarom, hogy emlékeztessen arra, amink volt és ami már nincs. Ezért nem beszélek E-vel, többek között. Mert bántanám, és nem akarom, ennél jobban szeretem. A legjobb barátom volt. Természetes, hogy jót akarok neki.

A volt barátom húgával nagyon sokat beszélgetek, és mindig rá kell jönnöm, hogy mennyire hasonlítunk. Hihetetlen lány, és csakis jó értelemben. Talán azért is beszélgetek vele, és mással nem is, mert szinte ugyanolyanok vagyunk. Gondolkodásban, stílusban... Elképesztő. Bár előbb ismertem volna meg, és most ne lenne ekkora szakadék közöttünk, ami elválaszt minket. De úgy látszik, hogy át tudjuk hidalni. Megbeszéltünk már egy teázást meg egy korizást. Annyit mondhatok, hogy ha a húgom lenne, joggal lennék büszke lennék rá.