Igen csak csúnya tekinteteket kaptam pénteken, amikor a koccintásnál közöltem, hogy arra iszom, hogy többet egy pasi sem lép be az életembe, főleg barátnőmék öccsétől. 
Az a baj, hogy ismernek már több, mint 15 éve, és tudják, hogy ha valamit a fejembe veszek, az úgy is lesz.

Minden nap küzdök a gondolattal, hogy menjek vagy maradjak. Március közepéig ráérek eldönteni. Ez lenne a könnyebbik választás, és nagyon hajlok rá. Attól függetlenül, hogy milyen büszke vagyok, most mégis menekülnék. Az egyik felem maradna, és harcolna, a másik pedig úgy elhúzna, hogy még a csíkot sem látná senki utána. Köszönés nélkül, csak a nyúlcipővel a lábán.

Bármennyire is igyekszem, nem tudok minden információt kizárni, mert valaki mindig elszólja magát a jelenlétemben, illetve elmond dolgokat. De én ezt már nem akarom tovább csinálni. Lobotómiát, vagy már bármit, mert ez elviselhetetlen, mondom, és elviselem. Mert Isten ad erőt, és minden nap megvidámít, de mennék, mert nem bírok itt maradni. És félek. A legjobban attól, hogy ha kiköltözök többet nem jövök vissza. Nem lesz erőm és bátorságom átlépni a határt újra, bármennyire is hiányozzanak azok az emberek, akiket mindennél jobban szeretek.

Ha egyszer elmegyek, nem térek haza. Úgyhogy nagyon rágódom azon, hogy megtegyem-e ezt, mert ez óriási lépés lesz. Vajon kibírnám-e, hogy nem látom többé a családomat, a barátaimat? Nem hiszem. Lehet egyszer-kétszer hazajönnék. De Istenben bízom, és a tervében, mert biztos vagyok abban, hogy ezerszer jobb, mint az enyém. Csak akkor is nehéz.

Egyszerűen nem múlnak az érzéseim, és ez a kiborító, nem a viszonzatlanság, hanem, hogy egyáltalán léteznek ezek, itt, bennem, pedig hogy megígértem magamnak a legutóbbi ilyen alkalomnál, hogy még egyszer ezen nem fogok keresztül menni. Szívás. Szeretnék újra ígéretet tenni, hogy ez volt a legutolsó alkalom, de hogy ígérhetnék meg olyat, amiben nem vagyok biztos, hogy be fogom tudni tartani?

Csak szeretném, ha ez véget érne, mert ennél minden jobb. Tudni, hogy mást szeret, hogy mással van, és még sorolhatnám, hát, nem egy kellemes dolog. Meg ezek a hazugságok is, hát és a legszebb, hogy olyan jelzővel illetett, hogy szívem szerint megütöttem volna. Ott, helyben, abban a pillanatban. Direkt csinálja ezt velem?!

Felhív, "véletlen", egyet mondok, és ugyanazt, ha annyira boldog lenne, mint állítaná, akkor le se lehetne lőni, annyira áradozna, és pont leszarna engem. Nem ilyen melankolikus zenét hallgatna, hanem pörögne ezerrel, és minden percét a hölgyeménnyel töltené, nem velem találkozna, vagy engem hívna fel. Jó kapcsolatban van? Látszik, főleg, hogy "ennyire" számíthat a lányra, aki annyira felidegesíti, hogy összetöri miatta a telefonját. Igen, tudok róla, és hogy máshogy lett előadva a történet, hát, jót mosolyogtam magamban. Ilyenkor mindig felteszem a kérdést, hogy miben hazudott még? De vajon tényleg boldog, vagy csak mondja? Tényleg jól van, vagy csak színjáték az egész, mert nem akar szembenézni saját magával, a valódi érzéseivel? 

Mondja ki, vagy írja meg, engem már nem érdekel, de most már tisztázza le, hogy nem érez irántam semmit, és hagy húzzak az országból a világ másik felére új életet kezdeni, mert ez a helyzet már több, mint vérlázító.
Ha meg érez valamit, akkor nyögje ki, és csá. De ha marad ez a felállás, akkor is lépek, mert ezt nem vagyok hajlandó eltűrni az életemben, hogy amikor gondol egyet, mert unatkozik, visszajön. És amúgy is, így legalább nem kell majd szembesülni az új barátnőjének a látványával, mint ma. Vagy azzal a közönnyel, közömbösséggel, amivel átnéz rajtam, mintha sosem lett volna köztünk semmi, mintha sosem szerettük volna egymást.

És akkor is lesz egy BMW-m. Legalább lesz, amiért utálhat és lek..rv..zhat. 

Hiányozni fognak a legjobb barátaim, de tudom, hogy meg fogják érteni, miért költözöm el. Nem bírok megmaradni a közelében, nehezen viselem ezt a viszonzatlanságot, meg úgy, az egész helyzetet. Nem is az, hogy nem bírom, hanem nem akarom. Boldog szeretnék lenni. Nem pedig bizakodni, mint ahogy most, hogy felhív, ahogy most a legutóbb, mert talán szüksége van rám. Nem leszek szánalmas. Nem fogom keresni, sem hívni, sem írni neki. Bármennyire is szeretném. Nem fogok helyette lépni. Azért van a barátnője, hogy vele beszélje meg a kis dolgait. Majd ő megvigasztalja, meg mellette lesz, amikor kell, elvégre rá van szüksége, őt szereti, vele akar lenni. Akkor meg? Nem tudom miről beszélünk. :)
Tudom, hogy erős vagyok, de most nagyon szükségem lenne egy ölelésre.

Hálás vagyok Istennek, amiért érezhetem, hogy velem van minden nap, meg a Vasárnap estékért is, mert teljesen feltöltenek, és boldoggá tesznek, főleg azok az emberek, akik itt vannak, szeretnek, és akiket viszont szerethetek. Fájna itt hagynom őket, remélem Isten mutat más megoldást, mert rossz lenne ezt meglépni. 

Totál össze vagyok zavarodva. De nem is kell ezt értenem, elég, ha Isten tudja, hogy mi van. Hálával tölt el, amiért cselekszik az életemben, amiért itt a munkám, amiért nem szenvedek, hanem örülhetek minden percnek, amit a szeretteimmel tölthetek. Erőssé tett, amikor gyenge voltam, és most már nem lököm el azokat, akik szeretnek. Soha többet. Ebből igaz, hogy nem tudok megváltozni, de változtathatok az irányon, úgyhogy azokat taszítom el, akik nem szeretnek engem, csak kihasználnak, és akad pár ilyen ember. Most is van 9 üzenetem, de ha háromra válaszolok, akkor még szerintem sokat is mondtam. Nem őszinték az emberek közeledései, és elég volt a felszínességből.

Az igazi kapcsolatokért fogok küzdeni. Van pár ember, aki megmutatta, mennyit jelentek nekik, annak ellenére, hogy elég nehéz természetem van. És mégis szeretnek, és küzdenek értem, hihetetlen :) Nagyon szeretem őket, és az a minimum, hogy mindent megteszek, hogy megmaradjunk egymásnak.

Akármennyire is idegesít ez a helyzet, köszönettel tartozom, amiért Isten megmutatta, hogy tudok szeretni, és nem is akárhogyan. Nem baj, ha viszonzatlan. A lényeg, hogy nem félek szeretni, és nem is fogok többé félni kimutatni sem, ha lesz rá lehetőségem. Megtanultam a leckéket, még egyszer ezeket a hibákat nem követem el egy kapcsolatomban sem. 

Ezek a dolgok tesznek boldoggá, és ezek teljesítik ki az életem. Már nem üres, mert tudom, hogy mivel kell megtöltenem, és nem fogok ebben elfáradni, hogy szeretek másokat, közel engedem őket, és megbízom bennük, mert ez kell ahhoz, hogy az ember boldog legyen: hogy szeressen és viszont szeressék, őszintén, igazán, feltételek nélkül elfogadva, ahogy van. És engem így szeret Isten, a családom és a legjobb barátaim. Ez mindennél többet ér :) Ha ezt felismeri valaki, és tesz ezekért a személyekért, ha szegény is gazdag lesz, ha üres volt addig az élete, megtelik kincsekkel.

Azt hiszem, sosem fognak elmúlni az érzéseim, de választhatom azt, hogy Isten kezébe helyezem, hogy tegyen a belátása szerint. Így már nincs miért idegeskednem, nincs min agyalnom, nincs, ami fájjon, foglalkozzon ezzel Isten, kész, én befejeztem :) Legyen az akarata szerint. Örülök, hogy nincs bennem harag, sem neheztelés, mert azzal csak magamnak ártanék, hogy ilyen felesleges terheket cipelgetek. Isten képes megszabadítani mindenkit, aki kéri, és tud új életet adni neki, ha elhiszi ezt.