A mai világban sokan azt hiszik, hogy Istenben bízni akkor is, ha az nem ésszerű, legjobb esetben is ostobaság.
Rendkívül radikális gondolat úgy dönteni, hogy a meredek és keskeny ösvényen maradunk, tovább remélünk akkor is, ha minden reménytelennek látszik, és akkor is bízunk, ha nem kaptunk választ minden kérdésre.

Mindez azért radikális, mert a minket körülvevő hangok nagy része így gúnyolódik:
"Hogy bízhatsz egy olyan Istenben, aki ilyen fájdalmat enged meg? Ha Istenre bízod az életedet, sosem tudhatod, mit fog kérni tőled, vagy hova fog küldeni. (...) Miért bíznál benne?"

Másoktól azt halljuk: "Isten személytelen, nem folyik bele a dolgainkba, vagy túl elfoglalt ahhoz, hogy törődjön azzal, ami velünk történik. Ebben a világban az a legjobb, ha magunkra hagyatkozunk. Egyszerűen ésszerűtlen egy olyan Istenben bízni, aki láthatatlan, és megengedi a szenvedést."

(...) A hagyományos bölcsesség - még ha családtagoktól és barátoktól származik is - azt mondja, hogy hibáztassuk Istent, és adjuk fel a küzdelmet. Óva int minket attól, hogy a vallás megszállottjaivá váljunk. Arra ösztönöz bennünket, hogy boldoguljunk egyedül, mert ki tudja, mi lesz, ha Istenben bízunk.

Jób elgondolkodtató választ adott a feleségének: "Úgy beszélsz te is, mint a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk."

Itt válik nehézzé a helyzetünk: viszonylag könnyű Istenben bízni, ha az élet darabjai mind összeillenek, de a belé vetett bizalom hatalmas kihívássá válik, amikor darabokra hullik az életünk. (...)

Talán neked is olyan körülményekkel kell most szembenézned, amelyek nem ésszerűek.
Mihez kezdesz? Milyen lehetőségek közül választasz?

(...) Az az igazság, hogy Istenen kívül sehol sem találunk vigaszt; legalábbis maradandó, mély, kielégítő vigaszt. Megtorlás, visszahúzódás - mindez nem enyhíti tartósan a fájdalmat. Csak Isten gyógyító jelenlétének érintése nyújtja azt a faja vigaszt, amely után sóvárgunk. (...)
Azon kapod magad, hogy el akarod hagyni az általad vallott hitet, miután próbára tette a nyomorúság? Hová mennél hát? Csüggedésed közepette hol találod meg a vigaszt, melyre oly kétségbeesetten vágysz?

A fájdalom valóságos, de a remény is... A remény abból fakad, hogy tudjuk, ki irányít. Annak ismeretéből fakad, hogy szuverén, szerető Istenünk van, aki életünk minden eseményét kézben tartja... Jeremiás könyvében (29:11) az áll, hogy Istennek terve van velem, amely a javamat szolgálja, és nem a romlásomat; s amely reményt és jövőt ad nekem. Ez tart egyben naponta, amikor reggel felkelek az ágyból: tudom, hogy ez igaz, és az életemben mindmáig igaznak bizonyult. És igaz marad annyi éven át, amennyit Isten hagyott nekem... Biztonságra leltem szerető mennyi Atyámban, akit nem lehet megingatni, aki sosem hagy el, sem el nem távozik tőlem, és akiben teljesen megbízhatom.

A bizalom lényege a meggyőződés, hogy beteljesedik az Úr ígérete, mely szerint ő végső soron a javunkat szolgálja, és nem a romlásunkat; s reményt és jövőt ad nekünk. Ez a fajta bizalom ugyanakkor komoly erőfeszítést igényelhet, mivel az ismeretlenre és megmagyarázhatatlanra vonatkozik. Ez a fajta bizalom úgy dönt, hogy hű marad Istenhez, aki "minden titkot ismer".

Sokszor kiáltottam már az Úrhoz, kérve, hogy magyarázza meg nekem a körülményeimet, vagy javítson rajtuk, ő pedig mindig azt a választ adja: "Bízol bennem?"
Ilyenkor mindig azt felelem: "Igen, Uram, bízom benned, csak mondd meg, mi lesz ebből!"
Az Úr gyorsan rászokta vágni: "Ha megmondom neked, mi lesz ebből, akkor már nem lesz szükséged bizalomra."

Nem szeretjük a titkokat. Sokkal megnyugtatóbbnak találjuk a bizonyosságot, mint a bizonytalanságot. Paula Rinehart házassági és családi tanácsadó írja: "Valójában a bizalommal való bármilyen komoly viaskodás elvezet a titok lényegéhez, mindahhoz, amit Isten nem szándékozik közölni velünk. A titok pedig, ahogy valaki mondta egyszer, kínos a modern elmének... Ám, ha elfogadjuk annak titkát, amit nem tudhatunk, az elvezet minket Isten szívéhez, ahol a bizalom egyszerű készségéért lemondunk a magyarázat utáni vágyunkról."

Amikor a körülményeim arra késztetnek, hogy Istenhez jöjjünk, egy titkot találunk ott - Isten szuverenitásának, szeretetének és megbízhatóságának fenséges titkát. A bizalom a sötétben válik bizalommá. (...)

A bizalmunk nem hiábavaló, mert Istennek az a terve, hogy jóra fordítja sorsunkat, és gyémántra lelünk a hamuban. Egyedül ő képes erre. A bizalom becses és nélkülözhetetlen a szenvedésünk idején, de azt is magában foglalja, hogy hit által kilépünk az ismeretlenbe. (...)

Legyünk bizonyosak abban, hogy ha az Úrral járunk, őrá tekintünk és tőle várunk segítséget, ő sosem hagy cserben minket. (...) Amikor elfogadtam "annak titkát, amit nem tudhatunk", ez lehetővé tette, hogy az Ő kezébe kapaszkodjak, amikor az út sötét volt, és amikor vízbe kellett mártanom a lábam.

"Csakugyan semmi sincs, amit Isten meg ne tenne az olyan emberért, aki ki mer lépni a látszólagos ködbe, bár amint leteszi a lábát, sziklát talál alatta."