Sokszor találkoztam már a veszteség érzésével. Mára már meg kellett volna szoknom. Éltem át már nagy veszteséget is, mégis újra letaglóz. Új megoldást kell találnom. De a gyógyszer, a fájdalomcsillapító, a morfiumom ugyanaz: nem foglalkozom vele, félreteszem, nem érzek. 

Vajon eljut az ember valaha arra a pontra, amikor már nem milliómodjára pörgeti vissza ugyanazt a momentumot, amikor akkorát hibázott, mint Góliát, és nem akarja visszaforgatni az időt, hogy ne kövesse el?
Vajon lesz olyan pillanat, amikor már nem azt fogja látni, hogy mennyi mindent tehetett volna meg valakiért, és mégsem tette meg? Lesz-e olyan, hogy nem rontja el végre a dolgokat? Hát, nálam biztosan nem.

Minden, amire valaha kislányként vágytam elérhetetlenné vált, de valahogy már bele is törődtem, meg már nem is szeretném. Fehér ruha, reggeli álmos tekintet, első napja a közös életeteknek, fényképek itt-ott a lakásban, apróságok, amikkel kifejezitek mennyire fontos a másik, órákig tartó beszélgetések az ágyon heverve... blabla.

Eltörpültek ezek a dolgok. Az ember valahol megérzi, hogy mire hivatott, mi az, ami megvalósul az életében, mi az, ami sosem fog, és elérhetetlen marad. Vágyhat rá, de felesleges, és időpazarlás. Ha tisztában vagy azzal, hogy milyen a személyiséged, az csak segít elengedni ezeket az álmokat. Segít abban, hogy ne azt nézd, amit szeretnél de nem jár neked, hanem azt, amit elérhetsz, és ami a tiéd lehet. Nehéz elengedni azt, amit annyira, de annyira szeretnél, vagy szerettél volna, de ha megtanulod elfogadni azt, amit megkaphatsz, ahelyett, amire csak ácsingózol, de esélytelen számodra, akkor ha nem is boldog, de tartalmas életed lehet. Bár valahol, ha eléred a céljaid, akkor az is megelégedettséggel tölthet el, valamennyire még boldog is lehetsz, de leginkább örülni fogsz, hogy volt értelme élned.

Minden, amit szerettél volna, más életében valósul meg. Ez a legnehezebb talán. Elvonatkoztatni attól, hogy más megkapja, te meg miért nem. Neki miért jár, neked miért nem. Ő mivel több, te mivel vagy kevesebb. Az élet nem igazságtalan, csak nem úgy működik, ahogy mi szeretnénk, és nem azt adja, amit szeretnénk. 

Talán elmúlik. Próbálom átcsoportosítani a reményt, ha már eltűnni nem akar. Próbálok inkább abban reménykedni, hogy elmúlik minden, amit éreznem kéne, ha hajlandó lennék erre. Próbálok reménykedni, hogy az én érzéseim sem tartanak örökké. De egyelőre vagy megszököm, vagy megszokom, hogy reménytelen reményekkel van tele a padlás.