Tegnap Isten azt kérte, hogy bízzak benne. Ma reggel azt válaszolta, hogy adjak neki egy esélyt, és ne mondjak le emberekről. Nem tudtam kire gondolt. Persze volt tippem, de találgatások helyett Istent kérdeztem, hogy most ezt hogy is érti. 

1 órával ezelőtt, sétálok haza az egyik utcán, amikor is jön velem szembe egy nő és egy kislány. Futólag pillantottam rájuk, teljesen el voltam mélyedve a gondolataimban. Még közelebb érve sem vettem észre, hogy kik ők. Aztán egyszer csak, amikor megint feléjük pillantottam, megláttam őket. Ott álltunk egymásra mosolyogva. M anyukája és a kis tesója. Pont hozzánk indultak. Annyira megörültem nekik! Nagyon hiányoznak.
Mondta, hogy nem akarta emailben leírni, a telefonszámomat meg nem tudja, de gondolta, hogy mostanában érek haza, meg reménykedett abban, hogy van csengőnk. Erre összetalálkozunk. Ennek így kellett lennie.

Hát most már hivatalosan is ismeri egymást a két család. Hazafelé a kis pöttöm első dolga az volt, hogy megfogta a kezem, hogy úgy sétáljunk, és nagy boldogan mesélt a balettról. 

Nem tudom mi Isten terve, de azt tudom, hogy minden okkal történik. Válaszol, itt van, meghallgat, és cselekszik, akkor is, ha mi még nem látjuk vagy nem értjük a dolgokat. 

Lehet, hogy M már elfelejtett, és nem is gondol rám, de nekem elég sokszor az eszembe jut. Ez szerintem még nem szánalmas. Akkor lenne az, ha hívogatnám, vagy könyörgő üzeneteket írogatnék. Soha. Semmilyen körülmények között sem, ha pisztolyt szorítanának a fejemhez sem. Inkább a halál. Ebből a szempontból nem rossz, ha az ember büszke. A lényeg, hogy gondolok rá, és kérem Istent, hogy áldja meg és vigyázzon rá, mert kell is rá vigyázni, amilyen vakmerő és felelőtlen néha. Remélem jól van azért. Ahogy azt is, hogy E a "jó indulatával", amivel viseltetik mostanában irántam, nem tömte tele hülyeséggel a fejét. Bár már mit érdekel engem, hogy mit gondolnak vagy mondanak rólam. Aki ismer, az tudja mit higgyen el. Hát, már azon is elbizonytalanodok, hogy egyáltalán ismer-e valaki igazán.