Úgy látszik, a kedd nálam a lelki szivató nap. Előző héten rám csapja az ajtót, ma közli, hogy nem megy velem Puerto Rico-ba. Ha van barátnője, miért engedi át nekem ezt a klassz utat, hogy én döntsem el, megyek-e?
Lehet arra számít, hogy nem megyek el végül. Mindegy, az elején nagyon bunkesz, és lerázós volt, a végére mintha egy minimális emberséget, kedvességet mutatott volna. Szembesülni a stílusával, hát ma is szarul esett.

Rájöttem, hogy tök hülyét csináltam magamból, amikor jószándékból javasoltam, hogy nem kell beszélnünk, ha ez kellemetlen a barátnője előtt stb. Igen, kíváncsi is voltam, hogy van-e más, amit nyilván levágott. Se nem cáfolta, se nem erősítette meg. Ezért sem értem, hogy miért nem vele megy, vagy miért titkolja ennyire, hogy van. Vagy csak ennyire nem érdekli Puerto Rico. Egész nap gyomoridegem volt, amikor reggel láttam, hogy írt. Borzasztó, amikor valaki ennyire fontos az embernek,

Aztán az egyik nagyon jó barátom mutatta ezt a számot, és egyből megérintette az összetört szívemet. Valahogy most teljesen így érzek. Isten velem van? Ha igen, hogyan tovább? Már nem azt kérdezem miért, csak azt, hogyan tovább. Ahogy most potyognak a könnyeim, és fáj, itt van velem? Ahogy most egyedül érzem magam, itt van velem?
Ahogy kavarognak a gondolataim, az érzéseim anyukámról, papámról, Istiről, itt van velem? Ahogy imára hajtom fejem, kulcsolom kezem, itt van velem? Sír velem, átölel csendesen?