Van, amikor az embernek egyetlen egy mondatra van szüksége. Vagy egy szóra. Nem körmondatokra, példákra, sablonokra és klisékre. Ha valaki ismer téged, akkor tudja, mit mondjon.

Rólam sokan hiszik, hogy ismernek. Mert tudják a kedvenc színem, hol dolgozom, a kedvenc kocsim de azt már nem, hogy mi volt a nagy álmom, amit 5 éven belül szerettem volna megvalósítani. Vagy hogy akkor van igazán baj, ha nagyon csendben vagyok, és nem kérdezek senkitől semmit, de nem is mondok semmit. Vagy amikor ideges vagyok egy ölelés mindennél többet ér, de ha beültetnek egy kocsiba, akkor pillanatok alatt megnyugszom a motor hangjától. Sokat utaztunk, amikor gyerek voltam, igaz, hogy sosem aludtam közben, de már akkor is "autósat" játszottam, hogy én vezetek. Rajongtam a suhanó tájért, a sebességért, az út végtelenségéért. És még sorolhatnám.

Az, hogy valakit ismerek, nem az évek számában mérhető. Hanem, hogy ha villan a szeme, tudom mi fut át éppen a fejében, merre jár gondolataiban. Elég egy pillantás, hogy tudjam mit érez. 
Egy mondat. Nem kell több. Nekem ennyi elég. "Erős vagy, képes vagy rá. De ha mégsem, veled leszek, és együtt megoldjuk". Pont. Ennyi. Ettől érzem, hogy meghagynak a függetlenségemben, tehetek, amit jónak látok, bíznak bennem, hisznek bennem, és ha mégis kudarcot vallanék, számíthatok valakire. Biztonságban érezhetem magam.
Nem erőltetik rám a látásukat. Az igazukat, a véleményüket, a tapasztalataikat, azt, hogy minden rendben lesz, miközben darabokban az életed. És minden egyre nehezebb, semmint, hogy könnyebb lenne. Nem tudom, hogy Isten mit miért enged meg, és nem is értem már az egészet, de bármennyire tagadom, még magam előtt is, és bármennyire próbálok erős lenni, az egész csak próbálkozás. Szükségem van...pontpontpont arra, akinek rám nincs.

És igen, még most is szeretném hallani a hangját, és tudni mi van vele. Beszélgetni. Csak úgy. Bármiről. Ez van, akárhogy akarom, nem múlik el. Szeretném tudni, mit tett, hogy nála ez véget ért. Mert akkor mondja már el, hogy bennem is megszűnjön. Mindennap mantrázom magamban a szokásos szöveget: nem gondol rád, nem érdekled stb stb. Nem akarom látni, és mégis. Meg mégsem. És mégis. De mégsem. Hát de mégis. Mégsem.
Szerdán vagy kedden 10 perccel értem előbb haza, minthogy megállt volna a szomszédban. Majdnem megállt a szívem a gondolattól, hogy összefuthatunk véletlen. Lehet be kéne költöznöm apámhoz.

Boldog és jól van. Most pedig megnézek egy részt az American Horror Story-ból. Kemény volt ez a hét, és a következő is az lesz, szorít a határidő a munkában, meg edzés is, szóval, és még itt a család is. Nem is baj, hogy nem lesz sajátom, bőven elég ez a kettő ember. Itt már nincs az, hogy "jajj, nincs hangulatom beszélgetni", "nem akarok mást, csak egyedül lenni, nyugalomban". A francokat. Kötelességed van. Felelősséged van. Feladatod minden nap, amit teljesítened kell. Erősnek lenni, és nem kimutatni, hogy magad alatt vagy és szíved szerint kifutnál a világból. Már nem csak te vagy. Másért kell erősnek lenned, menni tovább, fel nem adni, mert másokról gondoskodsz, nem csak magadról. Na ez a piszok kemény meló. Háttérbe szorítani teljesen magad. Nem egy kicsit, teljesen. Nem számít mi történt veled, mit érzel, min mész keresztül. Mosolyogsz, és így mindenki békén hagy. Csak annyit beszélsz, amennyit muszáj. Nagyrészt hallgatsz. A legjobb módja, hogy ne kelljen magadról mesélned, ha előbb te kérdezel. Az emberek önzőek. Alig várják, hogy beszélhessenek magukról. Tudom kitől, mit kell kérdezni, és be sem áll a szája. Ezért jó, ha te ismered az embereket, mintsem ők téged. Manipuláció, csúnya dolog, de legalább békén vagyok hagyva. És most ez a lényeg. Hogy senki ne szóljon hozzám. Hogy senki ne tudja, mi van a mosoly mögött.