Elkezdtem Csernus Imre egyik könyvét olvasni, a Kiút c. könyvet, hát, zseniális, és még csak néhány fejezeten vagyok túl. Lentebb idéztem is belőle, főképp azokat, amik jobban elgondolkoztattak.
Mindenki máshogy lép túl dolgokon, máshogy lép tovább, és ez rám különösen igaz. Az önismeret azon fázisába léptem, amikor ezt a folyamatot magamra vetítve nagyon pontosan le tudom írni. És aki ismer, tudja, milyen szakaszok vannak ilyenkor az életemben, amikor éppen egy krízisből lábalok ki, vagy éppen csücsülök a közepén, tudni fog kezelni, meg tud érteni, de ami talán a legfontosabb: apró jelekből fel fogja ismerni, hol tartok éppen, ebből adódóan pedig, hogy mire van az adott helyzetben szükségem.
Két dologgal nem lehet mellélőni: szeretettel és öleléssel. Ez nálam mindig működik, főleg, ha ideges vagyok. De nyilván más egyéb is van még, amit most nem részleteznék, talán majd egyszer. Annak, akit érdekel, átadom majd a használati utasítást hozzám :)
Ma reggel nagyon sok mindenre rájöttem magammal kapcsolatban, a kapcsolataimat illetően, és főképp a kapcsolataimat nézve. Hogy nem vettem észre, hogy boldogtalan mellettem? Annyira elvakított az, hogy megfeleljek neki, annyira boldoggá akartam tenni, hogy pont ezáltal tettem boldogtalanná, és emiatt (is) veszítettem el.
Rengeteg mindent máshogyan tennék, ha újra kezdhetném. Hála Istennek, hogy már nem az vagyok, aki voltam.
Én sem magamat választanám, még most sem. Igen, tényleg túl bonyolult vagyok, de nála jobban úgy hiszem senki nem ismer. Lehet, hogy nem kellett volna megkeresnem, de leírhatatlan erős késztetést éreztem arra, hogy mégis megtegyem. Talán hiba volt. Nem tudom, csak azt, hogy ha nem teszem meg, akkor nagyon bánnám, hogy nem tettem meg, pedig meg kellett volna. Egyszer írtam, hogy ha valamivel szemben ezt érzem újra, hogy tegyem meg, meg fogom tenni, mert eddig nem így cselekedtem, és rosszul sültek el a dolgok. Azt bántam meg, hogy nem hallgattam a szívemre. Hát most engedtem. És megkérdeztem, hogy van. Nem tehetek arról, hogy törődök még mindig vele. Nem tudom meddig lesz ez még így. Valószínűleg ez sosem fog megváltozni. Tudom, hogy sok mindennel együtt, ez sem kölcsönös. Van az a mondás, hogy "az, hogy szeretsz valakit, még nem ok arra, hogy viszontszeressenek."
Ennek szerintem a fordítottja is igaz: attól, hogy nem szeretsz valakit, még szerethet téged.
Vagy, hogy nem törődhet veled, a hogyléteddel, és a többi. Picit több, mint egy éve, hogy szeretem. Azt mondják, idővel gyengül a szerelem. Hát, én ezt még erősebbnek érzem, nem pedig gyengébbnek. De azt is tudom, hogy amellett, hogy szeretem, nem szenvedek. Tudom, mert felismertem, hogy erős vagyok. Ez nem jelenti azt, hogy ellököm magamtól, vagy kevésbé fontos. Annyit tesz, hogy konstatáltam, hogy szeretem, ez van, változtatni nem tudok rajta, el kell fogadnom, nem erőltethetek mást magamra. És elfogadtam. Már nem akaszt ki. Már nem félek tőle, magától attól, hogy őt szeretem, de a személyiségétől sem. Egy ideig megijesztett még a gondolat is, mert teljesen új és ismeretlen, hogy valaki ennyire vonzzon magához, és ilyen hatással legyen rám. Elfogadtam. Elengedtem.
És ez mindamellett, hogy felszabadít, erőssé is tesz. Bátorrá. Motivál, hogy jobb legyek. Mert szeretem. Nem tudom mi fogott meg benne, de azóta sem "engedett el". Talán az, hogy nem tudja, milyen rendkívüli személyisége van. Vagy azok az apróságok, amikben hasonlítunk, vagy éppen azok, amikben nem.
