Táncolva, énekelve, a zenét csutkán üvöltetve takarítom a szobám, amikor anyám belép: örülök, hogy jó kedved van.
Hát én is. Azt hiszem ez azon pillanatok egyike, amit zsebre kell vágnom, és a rossz időkben elővennem.
Este átjött értem Kristóf, dumáltunk egy kicsit, mondta, hogy ő itt már nem tud mit mondani, "kibeszéltük" a barátnője apját, mert hozzám került a hitel ügye. Kicsi a világ öcsém, erre mekkora az esély? Meg megnéztünk egy filmet. Jó érzés, hogy van egy haverom, akivel tudunk spontán programokat összehozni, és tényleg csak lógni együtt, minden kavarás, félreértés vagy akármi nélkül. Igazából arra jöttem rá, hogy nekem szinte csak fiú barátaim vannak, talán azért, mert a szomszédommal nőttem fel, aki történetesen fiú, és egészen addig nem is nagyon voltak lány barátaim, amíg D és E az utcánkba nem költözött.
Mindenesetre jól esik, hogy van egy ember, aki nem enged, hogy a hullámvasúton lefelé tartsak, hanem azon van, hogy minél tovább legyek fent. Igaza van, tényleg érzelmi hullámvasúton csücsülök. A kérdés, hogy mikor indulok meg lefelé. Talán az, hogy szombaton láttam... kicsit összezavart, de rájöttem mitől félek még.
Félek attól, hogy mi lesz azután, ha már nem fogom szeretni. Félek attól, hogy nem fogom szeretni. Ez elég nagy hülyeség. De ami még ennél is nagyobb az az, hogy félek attól, hogy elveszítem, hiszen már elveszítettem, ettől marhára nem kellene tartanom. És különben is, mi az, hogy félek?? Sosem féltem semmitől, erre egy kicsit megfúj a szél, és mi van? Az van, hogy ez rohadtul egy hurrikán!!! :D A szerelem nem csak egy kis nyári szellőcske, ez egy piszok nagy orkán.
A lányokba bele van programozva egy akkora baromság, miszerint "csak szeretnék valakit, aki fél elveszíteni" vagy robban, ha elveszíthet, nem tudom pontosan hogy van, de ekkora blődséget... Örülök, hogy ezt magamból kiírtottam. Mert korábban erre valahol én is vágytam, aztán amikor meg itt volt, addig "játszottam", meg nem hittem el, hogy elcsesztem. Elég közvetlen személy vagyok, amit rengetegszer félreértenek, és voltak levelezéseim, amiket biztos vagyok, hogy M elolvasott, de neki is voltak.. na mindegy, ebbe ne menjünk bele. Az a lényeg, hogy valahol bizonyítani akartam neki, hogy választhattam volna mást, de nekem ő kell, bizonyítani akartam, hogy jó nő vagyok, aki kaphat az ujjaira 5 másikat. Mekkora hülyeség mi? Annyira meg tudnak hülyülni az emberek. Ezért is tettem ki a szakítás után egy tetoválásos képet. Egyrészt valahol ez önbizalmi kérdés volt, másrészt meg az, hogy lássa, hogy lehetne más, de nem lesz, mert nem kell más, csak ő. Nem célozgatnom kellett volna, hanem rohadtul kimondani, hogy megveszek érted te állat, és nem kell más. Újabb tanulság.
Ha egy mondatatot üzenhetnék a múltbeli énemnek, az az lenne, hogy ne cseszd el az agyalással, és ne görcsölj azon, hogy nem vagy neki elég jó. De van egy olyan érzésem, hogy ez nem csak egy mondat lenne, hanem egy regény.
Az emberek, és én is, sokszor kívánják azt, hogy bárcsak rendbe hozhatnák azt, amit elrontottak. Nálam annyira sok mindent kéne rendbe hozni, hogy azt se tudnám hol kezdjem. De ez nem riasztana meg, hogy belekezdjek.
De talán, ahelyett, hogy mindenáron megpróbálom megmenteni azt, amit már nem lehet, el kéne fogadnom, hogy vannak olyan kapcsolatok, helyzetek az életünkben, amikor bármennyire is szeretnénk, nem lehet helyre hozni azt, amit elrontottunk. Egyszerűen nincs rá esély. Az élet nem ad már többet. Akkor, ott volt, az az egy lehetőség. Mi meg nem éltünk vele. Mit hittünk? Hogy lesz majd másik? Hogy van még időnk? Hát nincs. El kell fogadnom, hogy elcsesztem, és hogy ennyi volt. Bár hogy szeretném megmenteni a kapcsolataimat, nem megy, kevés vagyok hozzá, és ez lehetetlen. Sosem fogadtam el a lehetetlent, de itt már nincs mit tenni.
Annyi maradt hátra, minthogy tanulok az egészből, hogy még egyszer ugyanezeket a hibákat ne kövessem el újra. És szépen csendben, magamban szeretem őt, őket tovább.
