Ma jöttünk haza Athénból. Nagyon várnom kellett volna ezt a négy napot, amit április óta először töltünk kettesben, helyette szorongtam, és féltem, hogy mi lesz. Féltem, ahogy teltek a napok, és közeledett az utazás nagy napja.
Az Athén után majd elválik mi lesz kezdetű mondat, a csillagok állása, az érzelem versus értelem harca, a döntés súlya, az elvesztés, mint Damoklész kardja együttesen lebegett felettem, miközben attól féltem, hogy helyesek reagáljak, ha éppen bántón referál valamire, és ha meg is bánt, ne látszódjon rajtam, mert féltem, hogy morgásnak fogja venni, amikor elszomorodom a bunkóságon.
Nem érzem úgy, hogy önmagam lennék. Egy éve, hogy próbálkozom teljesen visszavenni, amitől úgy érzem, mintha fojtogatna valami. Mintha önként, kecses mozdulatokkal felléptem volna a bitófa elé, mosolyogva bólintottam volna a kötél ölelésébe a nyaka körül. Mondhatnám úgyis, hogy egyesben megyek az autópályán a Ferrari-mal. A napokban megkaptam, hogy kamuzok, holott csak félek bármit mondani, mert mindenért lecseszést kapok. Gyáva lettem?!
Vagy csak túlzott mértékben kerülöm a konfliktust, mert annyit veszekedtünk már, hogy amint jelét észlelem a veszekedésnek, már fel is kapom a nyúlcipőt, és elszublimálok képzeletben a tett helyszínéről. Félek, félek, hogy bántani fog, és megint sírni fogok. Félek tőle. És miközben próbálok számára elfogadható választ adni, ami miatt kevésbé leszek elővéve, telnek a súlyos másodpercek, a saját válaszom préselem egybe azzal, amit ő elfogad, és ez hathat kamunak. És ez nem jó, nagyon nem jó, hogy nem merek őszinte lenni, azért, hogy ne legyen veszekedés, mert ő csak a saját gondolatait, álláspontját, véleményét képes elfogadni.
Tegnap mondott egy olyat, hogy csak néztem, valami Puzsér féle szemléletet a túlzott feminizmus és emancipációró kapcsán. Női és férfi szerepek. A nő dolga a gyereknevelés, a főzés, a házimunka stb stb. Én az egyenlőségben hiszek, hogy mindenkinek ugyanaz a dolga, nincs rányomva a bélyegző, hogy ez most férfi, ez most női.
Ha fáradtan esek haza a munkából, akkor csak az én dolgom a vacsora elkészítése? A másiknak is van két keze, és szerintem igazán lehet tekintettel a párjára, ha fáradt, hogy átvállalja eseteként helyette. Nem a cselédje szeretnék lenni, hanem a párja. Nagyon szívesen gondoskodom a páromról, de ez legyen kölcsönös, és ne tőlem várja el a szerinte női feladatok elvégzését. Nekem is jól esik, amikor valaki nekem is készít vacsorát, és nem minden este nekem kell, mert ez az elvárás. Valakinek a társa szeretnék lenni az életben, nem az, aki kiszolgálja minden igényét, és neveli a pulyákat.
Tekintettel arra, hogy a kutya mindig nálam van elásva, értsd, a válaszok a kérdéseimre bennem vannak, gondoltam egy kis önismeret fejlesztés segíthet megoldani az egyenletet, és vettem egy Pál Feri könyvet. Vannak olyan fejezetek, amik őszintén kicsit unalmasak számomra, mert még nem tartok abban az életszakaszban, de a többi teljesen elgondolkoztat. Miattad szenvedek vagy érted szenvedek? A kettő nem ugyanaz. Ha érted szenvedek az azt jelenti, hogy a kapcsolat terheit én is cipelem. Hogy közösek ezek a terhek. Ha miattad, akkor téged hibáztatlak azért, amiért ott tart az egész, ahol. Azért, hogy minden el lett rontva, te vagy a hibás, nem én. Pedig óóó, de még mennyire én is hibás vagyok. Annyira empatikusnak tartottam magam, hogy tekintettel vagyok a másikra, és nem vagyok önző. A túrót. Azzal, hogy nem vettem figyelembe mennyit bír az érzelmekből, mennyit tud érteni, kezelni és befogadni, azzal, hogy toltam rá, hogy beszéljük meg és ÉN mit érzek, NEKEM mennyire rossz, pont arról tettem tanúbizonyságot, hogy mennyire önző vagyok. Annyira akartam, hogy minden a régi legyen, hogy az a fiú legyen, akibe beleszerettem, annyira azt akartam, hogy legyen olyan is, hogy MI, annyira meg akartam menteni...
Hogy elcsesztem mindent. Azzal, hogy én akartam jobban. Hogy én szerettem jobban. Hogy mondtam mire vágyom, mik az elvárásaim, mint egy beakadt bakelit. Annyira nem akartam elkövetni a múltbeli hibákat, hogy berongyoltam a porcelán boltba, és mindent ripityára törtem. Szeretek beszélgetni, de mivel úgy érzem, hogy vele nem lehet, mert mindig nekem esik, ha esetlegesen más a véleményem, vagy valamit máshogy gondolok, inkább más barátammal beszélgetek. És ettől merő bűntudat vagyok. Ugyanakkor szomorú is, hogy vele nem megy. Tudom, hogy másokkal ő is jobban elbeszélget, és sokszor irigylem ezeket az embereket. Nem tudom velem mi lehet a baj.
Nem tehetek semmit, ezt érzem a legerősebben a kapcsolatunkban. Bármit csinálok, az rossz, ezért a legrosszabbat teszem, és nem csinálok semmit. Ettől úgy "érzem", hogy csak mégjobban szétesik az, amit próbálok egyben tartani.
Nem csak az én melóm lenne, de most mit csináljon az ember lánya, ha a másik fél kötelékfóbiás?
Pont ma beszélgettem az egyik általános iskolai volt osztálytársammal a romantikáról, és hogy ő nem tart engem romantikusnak. Néztem egyet, mert én világ életemben annak gondoltam magam, és kíváncsi lettem, miért gondolja ezt. Erre azzal a kérdéssel találtam szemben magam, hogy én miért gondolom magam annak? Sejtettem, hogy ez a szokásos bullshit (vagy marketing szöveg, ahogy még szoktam hívni), ismerkedős szöveg, bevágogós duma, hát nálam ezzel nem lő még egyszer senki labdába, hogy úgy tesz, mint aki meg akar ismerni. Mélységesen elszomorít, hogy amit nagy nehezen összegyűjtöttem bizalmamat a férfiakba, újfent elveszítettem. Már el kezdtem lelkiekben készülni arra, hogy kaparhatom össze később, ha szeretnék párkapcsolatot. Az elején mindenki teszi a szépet, és olyannak mutatja magát, amilyen nem, azért, hogy megszerezze a hölgyet. Aztán, ha megvan, már nem kell fenntartani a látszatot. Mi lenne, ha egyszer, de csak egyszer, a valóját mutatná valaki? Én ezt tettem. Direkt az elején kitértem a fájó pontokra: mindkét félnek tennie kell a kapcsolatért, nem járogatok senkivel, mert komoly kapcsolatot szeretnék, és hogy szinte csak fiú barátaim vannak. Egy pontja sem volt a kapcsolatnak, amikor valamit azért mondtam vagy tettem volna, hogy a másik előtt jobb színben tűnjek fel. Felesleges, ezt a színjátékot hosszú távon nem lehet működtetni, nem árulok amúgy sem zsákba macskát, tudja előre, mit vesz. Ahhoz képest... megint mellényúltam. És ha őszinte akarok lenni magammal, abba az illúzióba szerettem bele, és azóta is erre várok, hátha egyszer valóságos lesz. De ő nem ilyen, és az ember nem tudja sokáig fenntartani mindannak a látszatát, ami ő a való életben nem az.
Ebből csak azt akartam kihozni (a romantikus vagyok-e vagy sem dologból), hogy szerinte az, hogy szeretné az ember, hogy a másik megölelje, megfogja a kezét az utcán, megpuszilgassa (kvázi kifejezze, hogy a párja szereti őt), virágot kapjon, kedvesek legyenek vele, bókoljanak, tervezzenek vele, odabújjanak hozzá stb stb. nem romantikus vágy. Ez beletartozik egy párkapcsolatba. Tehát nem vagyok romantikus, mert ilyenekre vágyom. Csak párkapcsolatot szeretnék. Ez az a több, amire Isti szerint vágyom, és amit nem tud nekem magadni, mert fél az elköteleződéstől, és annak minden jelétől, kifejezésétől, kimondásától (szeretlek, hiányzol). Nagyon jó ez a Pál Feri könyv, mert rengeteg mindenre rájöttem magammal kapcsolaban. És igazából ezért vettem a könyvet, hogy magamnak válaszokat adjak, amiket csak én tudhatok. Meg akartam érteni, mi folyik bennem, mit tehetek magamért, egyáltalán ebben a helyzetben. Meg akarom szüntetni a belső bizonytalanságomat, és kitalálni, mit érzek. Egyszer nagyon szeretek, egyszer látni sem akarom, egyszer nagyon haragszom rá, egyszer nagyon vágyom rá és hiányzik, aztán jobb lenne inkább egyedül lenni, ne legyünk együtt tovább... őrlödöm, és ennek szeretnék egyszer és mindenkorra véget vetni. Adott egy kérdés:
Miattad szenvedek vagy érted szenvedek? Ha érted, akkor tudok-e várni türelmesen és sokszor fájdalmasan arra, hogy dűlőre juss magaddal, és legyőzd a félelmeid? El kell döntenem, hogy mihez kezdek az időmmel: érdemes-e várnom rád, érdemes-e mindezt végigcsinálni a kapcsolatunkért, vagy engedjek el mindent?
Neki egy nap lesz, ami szomorú és szenvedés lesz, nekem sokkal több idő a szakítás után. Le kell-e győznöm magamban azt, hogy nem akarok egy olyan embert elveszíteni, akit nem viselne meg egy kicsit sem (az egy nap nem egy kicsi), hogy elveszít, aki azt sem tudja, mit érez irántam.
Viszont látom és gyűjtöm magamban a kedvességeit, az apró gesztusokat, amikor odabújik magától reggel, vagy csak úgy napközben, amikor megfogja a kezem, mert éppen ezt szeretné, amikor random megpuszil, vagy helyettem visszateszi a narancslevet a hűtőbe. Vagy csak ír, hogy mizus, amikor előtte kettő perccel váltunk el. Vagy ahogy a napunkat tervezte és végignavigálta Athénban. Ahogy mókáztunk, és nevettünk a hülyeségeken. Vagy amikor kicsit azért elbeszélgettünk vacsinál, és nem a telefont nyomkodtuk (igen, én is, és néha nem azért, mert látom, hogy ő is). Amikor megköszönte, hogy milyen finom szendvicset készítettem neki. Vagy amikor megdicsérte a strandon a fenekem, hogy látszik a futás. Szerintem ez Rubint Réka edzéseinek műve, de a futás is simán benne lehet a pakliban (amiben tök sokat segít, és motivál - bár ettől kivan, nem kérte blabla. Motivál, örüljön, a többit majd én tudom).
Egy szó, mint száz, igyekszik a maga módján. És ez az, amit nagyon kell értékelni, és észrevenni, főleg, amikor nagoyn nehéz az ember párkapcsolata. Zsiráf üzemmód on (ez is Pál Feri könyvéből van), kívülről is megszemléljük a helyzetet, hogy észrevegyük ezekez az apróságokat, amik esszenciálisak (ez az egyik kedvenc szavam, ez az én szótáramból van). Szóval igyekszik (csak még egy példa: megpróbálta - és ezt el is mondta- feltenni az ebook olvasójára a könyvet, amit küldtem neki a kötelékfóbiáról annak ellenére, hogy tolakódó volt elküldenem neki), és ez nagyon sokat jelent.
