A hét elején imádkoztam azért, hogy Isten mutassa meg, hogy igenis itt van velem, mellettem, mert az utóbbi időben ezt nem igazán tapasztaltam meg, és szükségem volt valamiféle megerősítésre. Mióta levettem a képeket, és kvázi elköszöntem Istitől, mégha nem is személyesen, pedig ezt szerettem volna, úgy éreztem, hogy lenyomnak az érzéseim, és már annyira fényesre koptattam a padlót, hogy ideje lenne felállni. Igen ám, de valahogy lelkileg képtelen voltam rá. Mindennap hiányzott, még most is, és valahogy nem találtam meg magamban az erőt, ami tudom, hogy megvan, csak valamiért ezúttal elbújt a kis sunyi.
Szükségem volt arra, hogy tudjam, nem a "semmiért" tépem a szám, és meghallgatnak odaát.
El kezdtem járni egy futóklubba, és az edzés tervemben szerepelt a hegyes futás, amit vagy meló után kellett volna Pesten megejtenem, vagy itt Vörösváron. Tekintettel arra, hogy a Runner's World-nek van ez az ún. Ébredj futása, ami csütörtökön pont hegyre felfutás volt, elmentem. Kicsi a világ, pont itt volt egy srác is a futóklubból.
Felfutottunk a Kőtarajhoz, én balga nem vittem magammal telefont, úgyhogy egy csajszit kértem meg, hogy lőjön rólam is képet - nagyon jó fej volt, és meg is tette. A nevét viszont elfelejtettem megkérdezni, mondtam neki az enyémet, hogy tudja kinek kell átküldeni, de szerintem ő is elfelejtette az enyémet. Erre a srácra viszont emlékeztem, és amikor a csajszira kerestem rá az eseménynél, ott volt az ő visszaigazolása is. Úgyhogy írtam neki, hogy legyen már olyan jó arc, és mondja meg a lány nevét, hogy tudjak neki írni. Aztán egyszer csak a semmiből megkérdezte, hogy megyek-e a Golgota Gospel kórus koncertjére. Nem rémlett, hogy bejelöltem volna, de később kiderült, hogy kórustag, és van közös ismerősünk, meg hogy amúgy a Golgiba jár.
Tessék neked ima meghallgatás. Számomra ez nem csak azt jelenti, hogy kicsi a világ, hanem azt, hogy Isten velem van, és ezzel megerősített ebben, hogy meghallgatta az imámat. Banális dolog, de nekem sokat jelent.
Két hét múlva utaznánk Berlinbe, és bár nem akarok még ezzel a kérdéssel foglalkozni, mégiscsak foglalkoztat, hogy akkor most ez hogy is lesz, hogy is legyen. Annyira úgy érzem, hogy nincs bölcsességem ehhez a helyzethez, és nem tudom, mit csináljak, hogyan kezeljem. Nyilvánvaló előttem, hogy nem tudok barátként hozzáállni, hogy is tudnék, amikor odavagyok érte. És igen, megfordult egy párszor a gondolat a fejemben, hogy milyen jó lenne együtt menni, és igazából vele is szeretnénk menni - nem barátként. Nagyon erősen próbálom elhessegetni ezt a gondolatot, a társával együtt. Nagy egymásra találás és a többi. Kivettem már a biliből a kezem, nincsenek illúzióim.
Ettől függetlenül az ember ilyen, ha érzései vannak, nem is akármilyenek. Reménykedik, bizakodik, és bizony várja a csodát. Hogy én hogy utálom a reménytelen dolgokat, amik hamis, kósza reményt keltenek az emberben úgy, hogy a valóságtól olyan messze van, hogy megtörténik, mint ide Mekka. Nagyon találó Csokonay verse a reményről. Nagyon.
Szóval, bármennyire is vele mennék, készülök arra, hogy egyedül utazom, és ennek rendje és módja szerint tervezek. És nagyon izgulok. Vagány csaj lévén nem félek, de azért izgulok az ismeretlen miatt. Nem érzem cikinek, hogy egyedül fogok utazni, azt sokkal kellemetlenebbnek érezném, ha másik fiúval mennék. Ez evidens okokból nem következne be. A csajok meg nem érnek rá, és amúgy is eldöntöttem, hogy mire várjak? Nem várok már senkire, meguntam, hogy várakozzak, aztán meg pofára ejtsenek. Megyek, és kész. Nem félek egyedül lenni, és ahogy régen is mondtam, ha valaki nem tud egyedül boldog lenni, az párkapcsolatban sem lesz az. Jó kis önismereti utazás lesz.
Még így kicsit több mint egy hónap távlatából is jó pár dolog helyre került bennem, és tanulságként csapódott le. Emésztem még, hogy miket rontottam el, hogy kellett volna máshogy, miben volt ténylegesen igazam, és miben nem, annak ellenére, hogy azt gondoltam nem én tévedek. Hát, be kell vallanom derekasan, hogy több ilyen helyzet is volt, amikor jogtalanul húztam fel magam dolgokon. De mindennek van egy kiváltó oka, ahogy ennek a reakciónak, viselkedésnek is, és szépen lassan ezek a puzzle darabok is összeállnak. Az már régóta nem kérdés, hogy ki vagyok, mit szeretnék, mire vágyom stb. Most már azt is tudom, hogy ha valamivel kapcsolatban jeleket veszek észre, lépjek. Azonnal. Ne adjak esélyt arra, hogy eddig elfajuljanak a dolgok. Persze, ha az ember szerelmes, akkor az nagyban megbonyolítja a helyzetet. De legközelebb ahogy felvillan a veszélyt jelző lámpa a buksimban, nem mellőzni fogom, hanem igenis figyelni rá. Óvatosabba kell bánnom ezzel az "Ami a szívemen, az a számon" dologgal. Nem mindenki olyan, mint én, és magából indul ki. Nem mindenki empatikus, aki annak mutatja magát.
Nem mindenki akarja meglátni a másik álláspontját, hogy máshogy lát, érzékel, érez egy helyzetben, mint én, és pont emiatt nem lesznek rám tekintettel. Úgy gondolják, hogy nekik van igazuk, és meg sem próbálnak megérteni, mert nem akarnak. A szemükben én tévedek, én gondolom rosszul, nekem nincs igazam stb. Figyelnem kell erre, hogy mindenki a végletekig, foggal-körömmel ragaszkodik a saját igaznak vélt igazához. Ahogy én is. És időre van szükség ahhoz, hogy az ember belásson dolgokat, no meg rengeteg bátorságra. Mert amúgy szívesen dugják homokba a fejüket, csak hogy ne fájjon. Inkább gyávák az emberek, még önmaguk előtt is. Na én ilyen nem leszek, nem is voltam sosem.
Szóval, be merem ismerni, hogy hiányzik, szeretem, és szar ezen a folyamaton megint végigmenni. Elég volt a viszonzatlanságból. És amíg nem jön valaki, aki tényleg önmagát adja, és nem csak félévig vetíti a szépet, meg a jó oldalát, addig inkább várok, és tartom a félév ismerkedési szabályomat. Igenis, félévig szépen legyenek randik, és ismerjük meg egymást. Ez szerintem elég idő szűrni, és arra, hogy kiderüljön ki mit akar, milyen ember stb. Ha meg nem akar megismerni, akkor kalap, kabát. Tovább fog állni, és nem lesz kár érte. Az én szívem nem átjáró ház, és ha valaki nem látja bennem a jót, azt, aki vagyok, a nagy és szerető szívemet, hogy értékes vagyok, akkor jobb lesz egyedül, mintsem megint összetörjék.
