* Csak magányosan fekszik ágyán, az ablakon bekukucskál a fényes hold. Mintha ő is egyedül lenne, keresné a társaságot, valósággal vágyakozna utána. A csillagok közt olyan elveszettnek érzi magát. Hősünk odsétál az ablakhoz, rátekint a magányban osztozó társára. Egy könnycsepp gördül le arcán.

Minden összekuszálódott, már semmit sem ért. Mi változott meg benne? Mitől más mint hónapokkal ezelőtt?

Fél. Fél az őszinteségtől. Fél szeretni, Fél a szerelemtől. Fél az elutasítástól. Fél attól, hogy ő semmit sem jelent a barátai számára. Az utóbbitól valósággal retteg.

Hatalmas szakadék tátong a barátai és közte. Persze nem várhatja el, hogy mindig ugorjanak, ha csak füttyent... nem mintha ezt tenné. Ez önzőség lenne. Csak jó lenne megosztani olyan valakivel az élete egy-egy fontosabb, vagy éppen szomorú eseményeit, akiben maximálisan megbízik.

Ugyanakkor tart attól, hogy csak azért kérdezik meg hogy van, mi van vele, mert az etikett ezt diktálja, nem pedig puszta érdeklődésből. Mert fontos nekik, hogy hogy alakul az élete.

Jól tudja ő is, hogy két legjobb barátja nagyon elfoglalt mostanság, legalább is az utóbbi hónap csak elfoglaltságot hozott számukra. Nem kérheti őket arra, hogy minden fölé helyezzék őt, és mindig minden helyzetben, helyen és időben meghallgassák újabb nyűgjét, vagy hogy ki tetszik neki, kivel veszett össze, milyen kétségek gyötrik... Nekik is meg van a maguk baja, amit olykor önzöségből nem hallgat meg, vagy mert a legjobb barátai nem osztják meg vele. Az utóbbi gyakrabb. Inkább a bátyja részéről. Sokszor eltűnődik ezen, vajon mi okozhatja ezt. Lehet, hogy ezek amolyan fiús titkot, amiket a fiú barátainak mond el. Meg a bátyja mindig is rejtély marad a számára... érdekes arc... de ő az, aki mindig mosolyt csal arcára, az egyetlen, mondhatni, akivel, ha beszél egyszerre két érzés lesz úrrá rajta: a gyűlölet és a szeretet, a szomorúság és az öröm, a sírás és a nevetés. Bár lehet, hogy a bátyjának nem jelent olyan sokat, mint ő a hugának, de felnéz rá. Sohasem felejti el azt a percet, ami a legnehezebb és szenvedéssel telinek bizonyult. Akkor csak a bátyja és senki más volt mellette. Persze a felejtésnél már más segítségére szorult, bátyjának mégis sokat köszönhet. Épp ezért áll értetlenül az eltávolódás előtt. Ritkán beszélgetnek, még ritkábban találkoznak. Sok a félreérthető tréfa, s egy olyan lány lépett a képbe akit utál. De nem a bátyja barátnője, nem, őt szereti, de a másikat meg tudná fojtani... Visszatérve, sok az olyan félreértett vicc, amit bátyja viccnek szánt, mégis másként ért célba. Aztán meg lett beszélve igaz, de ezek mindig abban a tudatban ringatták el később, hogy ő nem fontos a bátyjának, sosem vállalná fel hugaként, mégha máshogy is mondta. Csak egy kis lánynak tartja, ő mégis a bátyjaként és az egyik legjobb barátjaként tekint rá, és most, ahogy nézi a holdat, nagyon hiányzik neki egy beszélgetés vele.

Aztán eszébe jut barátosnője is, akit szintén régen látott. Nála már akkor feladta a próbálkozást, amikor nem válaszol az elektronikus leveleire. Ha jól meggondolja ő hiányzik a legjobban. Ő mindig mellette állt, a sok szenvedésben, a sok könny közepette, mindig volt vigasztaló szava. Mikor ő feladta volna, reményt adott neki a folytatáshoz. Amint véget ért ez a nehéz fejezet hősünk életében, ami közel két, talán két és félévet ölel át, teljesen megváltozott minden. Már alig volt közös témájuk. S mikor nem olyan régen, igaz csak egy elejtett megjegyzés volt, azt mondta barátnője, hogy csak Ő az, ami téma lehet közöttük. Tudta jól, hogy máshogyan érti, mégis ahogy most belegondol, teljesen így van. Mindigis rémálomként lebegett előtte, hogy csak amolyan válság-barátság ez, ami csak a "válság, a gond, a baj idején tart, ebben a percben mégis úgy tűnik azok, válság-barátok voltak. Akkor kezdett beigazolódni eme gyanúja, miután nem kapott válaszokat. És a beszélgetések átcsaptak valami egészen mássá...

A többi barátokat illetően, hát, ezek szerint mégsem olyan jó barátok ahhoz, hogy megértsék őt, és hogy egyáltalán végig hallgassák, észrevegyék az ő gondjait, a saját bajaik között. Igazából sosem kérdezték meg tőle mi bántja, talán ezért érezte szorosabbnak a másik 2 barátságot, noha volt még egy hozzá közel álló személy is. Ők a tekintetéből, félszavaiból megértették őt, és tudták baj van. De nem is várja el, hogy megkérdezzék, neki így jó, hogy csak azoknak mondja el, akik méltóak titka, érzései megőrzésére. Ő pedig őrizgeti a többi barátai titkait...

A holdat most egy felhő takarja el. A csillagok ugyanolyan fényesen ragyognak, ahogy eddig is. Halkan suhognak a fák, ahogy a nyári szellő megfújja őket. Haját a füle mögé tűri, miután elmorzsolt egy könnycseppet szemeiben. Még sosem érezte magát ennyire távol tőlük.

Félelme valósággá vált. Mitől olyannyira rettegett megtörtént. Most keresi a válaszokat. A legjobb, ha beszél barátaival, mást nem tehet az igazság érdekében.

Elfordítja fejét, végig néz a sötét szobán, melynek csak néhány részét világítja meg a most már előbukkanó hold. Lassú léptekkel elindul ágya felé, majd magára húzza takaróját, remélve, hogy szép álmokkal sikerült átvészelnie az éjszakát...*