Vers arról, aki már nincs velünk...

2009. március 16. 17:19:21 

Elmentél.
Semmi sem lesz olyan, mint rég,
szinte hallom még
Hangod, mely áttöri a csendet
Mintha fognám, s el nem engedném soha
Reszkető két kezedet.

Elmentél.
Zajtól teli házunk csendbe borult,
Csak a csend van, s a szavak, mit ki sosem mondtunk,
A néma, nesztelen csend,
Mely körül öleli lelkem,
S feledteti tán minden ellened elkövetett hibám

Elmentél.
Tudom egy jobb hely vár rád,
Egy mennyei hon, gyönyörű világ,
Most mégis oly árva szívem nélküled,
Az otthonunk, minden olyan üres,
A régen tűztől izzó kályha jég hideg,
Ahogy a szívem is,
Mióta nem vagy itt velem.

Elmentél.
Vissza sosem jössz már,
Csak remélem, hogy ott fent vársz rám,
Végig kíséred utam minden percét,
Amit nélküled folytatok, úgy várom a végét!
Hogy újra lássalak, és veled legyek,
Hol nem választhat el minket a végzet!

Elmentél.
Halkan fúj a szél, s súgja felém

Mennyei otthonodra, békédre leltél,
Ott nincs szenvedés, könny, sem bánat,
A szomorúság rád többé nem találhat,
S már csak arra kérhetem Istenemet,
Segítsen, gyógyítsa be vérző szívemet,
S töltse be az űrt, mit okozott elmeneteled.